A vacsorának szánt trutyi ugyanolyan pocsék volt, amilyen eddig is, ennek ellenére igyekeztem minél gyorsabban megenni. Az egyik szabály a börtönben, hogy minél gyorsabban tüntesd el azt, ami a tiéd, mielőtt elveszi más. Igyekeztem nem kilógni a sorból és betartani a játékszabályokat, hogy még csak fel se tűnjön a jelenlétem és ne keveredjek balhéba bárkivel is.

-           Kaulitz!

Amint a nevemet hallottam, már tudtam, hogy vége. 1 hónapja vagyok itt, tovább nem kerülhetem a bajt, itt az embert olyanért is megtalálják, amit nem is ő követett el. Nagyot sóhajtva álltam meg a már kiürült tálcámmal.

-           Mit akarsz?

-           Beszélik, hogy egy dögös ügyvédnő jár be hozzád minden nap! Jó a kicsike?

-           Igen, valóban bejár hozzám, bár nem kértem tőle…

-           Akkor meg miért jár? A csinos pofikádért talán?

-           Fogalmam sincs…

-           Itt bizony rossz helyen keresi a numerát, b vagyunk zárva! De biztosan azt ígérte, hogy várni fog rád… nem mondom, én is felpróbálnám őt…

-           Fogd be! –kezdtem elveszíteni a türelmem.

Engem pocskondiázhatnak, de Ameliát nem. Nélküle már megőrültem volna…

-           Hé, hé, kisfiú, nem pattog! –szólt rám egy másik gorilla és kiverte a tálcát a kezemből.

-           Remek, legalább már nem kell elraknom! –rántottam vállat meggondolatlanul. A következő pillanatban már a földön feküdtem és próbáltam védeni a fejem, hogy legalább azt ne rúgják szét. A rendőrök persze nem siették el a segítségnyújtást, mire odaértek, már vért köptem a padlóra és a bordáim eszeveszettül sajogtak. A szemöldököm felrepedt, de legalább az orvosi szobába küldtek, ahol az éjszakát is töltöttem. Nem tudtam aludni, fájtak a törött bordáim, és az arcom is. Így semmiképp sem láthat meg Amelia… és azt sem tudhatja meg, hogy miatta vertek meg. Nem akarom, hogy többet bejöjjön, nem szabadna rám pazarolnia a szabad idejét, mivel segíteni úgysem tud. A szívem mélyén azonban látni akarom őt. Nekem ő jelent most mindent…

Még 5 hónap… annyit még ki kell bírnom, és nélküle nem megy…

-          Tessék? Mi az, hogy nem tud kijönni? Hol van? –kérdeztem az őrt, aki Billért ment volna.

-          Ágyhoz van kötve!

-          Hogy? Mi történt?

-          Eltört pár bordája! –rántott vállat.

-          Megverték?

-          Belekeveredett valamibe…

-          Értem… és oda nem lehet bemenni hozzá?

-          Elég pocsékul néz ki, azt hiszem, 3 bordája törött, a szemöldökét össze kellett varrni, a száját is beverték és a karja is megrepedt…

-          Látni akarom! –jelentettem ki eltökélten.

Tudtam, hogy a börtönben kegyetlenek az emberek, de el sem tudtam képzelni, Bill mit követhetett el, amiért ezt tették vele.

-          Biztos benne?

-          Vezessen oda hozzá!

Amikor megláttam Billt abban az ágyban feküdni, elszorult a torkom. Rendesen helyben hagyták. Mozdulatlanul feküdt, szeme csukva volt, szemhéja meg-megremegett, talán álmodott. Hát végre megérinthetem…

Leültem az ágy mellé egy székre, és csak néztem az arcát. Nem mertem megérinteni, pedig mindennél jobban vágytam rá.

-Ó Bill… ki tette ezt magával… -sóhajtottam fel és remegő kézzel simítottam végig az arcán, majd összevarrt szemöldökén és végül finoman ívelt ajkain. Nagy volt a kísértés, hogy megcsókoljam, de tudtam, hogy nem szabadna. Nem, nem, nem és nem! Nem tudnék utána a szemébe nézni. Bár… ő most alszik. És talán sosem tudná meg… Talán… Muszáj megtennem… csak egy kicsit. Egy aprócska puszi az egész, semmi több.

Nem kell nagy ügyet csinálnom belőle.

Közelebb hajoltam hozzá, beletúrtam hollófekete hajába, majd homlokához érintettem ajkaimat.

Bill nyöszörögni kezdett és egyszercsak azt éreztem, hogy tenyerével a hajamba túr, aztán végigsimít a tarkómon. Nem volt nyitva a szeme, valószínűleg csak álmodott valamit. Vettem egy mély levegőt, és egy apró puszit adtam ajkaira…