(Hozzá: http://www.youtube.com/watch?v=VT1-sitWRtY&ob=av2e)

-          Szóval mi bánt? Ki vele… -noszogatott Tom már sokadjára- Higgy nekem, ha elmesélnéd, jobb lenne…

-          Nem is tudom… annyira fáj…

-          Kérlek… oszd meg velem… -dőlt le mellém az ágyba, felvette ugyanazt a testhelyzetet, amit én, tehát a hátára feküdt és csak meredt a plafonra- Nem jó ilyennek látni téged… hátha tudok segíteni…

-          Nem tudsz… -ráztam a fejem, minek következtében mindkét szemem sarkából könnyek indultak a párnám felé.

Az egész még nekem is hihetetlen volt. A veszteséget még magam sem fogtam fel, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ezek a dolgok tényleg velem történtek meg. És azt hiszem, egy másik épeszű ember sem hitte volna.

-          Elvesztettem Tom…

-          De miért?

Igen, a kérdés. Miért? Amit még én sem tudok pontosan. Olyan gyorsan történt minden, az egyik percben még minden rendben volt, a következő pillanatban már éppen ellenkezőleg. Egy barát, egy testvér elvesztése…

-          Fogalmam sincs…

-          De valamit csak mondott…

-          Megváltoztam… azt mondja, megváltoztam…

-          Tessék? –kérdezett vissza homlokát ráncolva.

Évek óta ismertük egymást, a legjobb barátok voltunk, de egyszercsak ellenem fordult. Nem. Nem is ez a helyes kifejezés… elfelejtett mindent. Mindent, amit együtt éltünk át, amit érte tettem, amiken átsegítettük egymást. Elfelejtette a barátságunk lényegét. Ez fájt a legjobban…

-          Hagyjuk ezt… -fordultam az oldalamra és a nyakamig húztam a takarót, mintha az megvédene minden rossztól. A fájdalomtól, a csalódottságtól.

Nem maradt semmi. Ő tovább éli az életét boldogan, mintha csak egy átutazó lettem volna az életében, akitől most, hogy megszabadult, minden csak jobb. Ráadásul több barátot vesztettem el vele együtt. Mintha megbeszélték volna, hogy most hirtelen egyikkőjüknek sem vagyok jó. Már nem elég nekik semmi sem, a szeretetem, a támogatásom, az, hogy mindig meghallgattam őket és segítettem, ahogy tudtam. Mi lenne elég, ha ez sem? A legrosszabb időszakaikban is ott voltam, de elfelejtették. Pont ők.

-          Sajnálom… -ölelt át hátulról Tom és a karomat simogatta.

Van, mikor az emberrel olyan rossz dolgok történnek, hogy egyszerűen leblokkol érzelmileg. Nem tud sírni sem, csak néz maga elé, és a fejét töri, min hibázhatott. Pár nappal később én is így voltam ezzel, egyszerűen már nem tudtam sírni, csak próbáltam feldolgozni, hogy két fontos személy is az életemből kilépett. A legjobban az fájt, hogy csak nekem fájt… csak én bánkódtam miatta.

-          Az ilyenekkel nem is kell foglalkozni! –ezt a mondatot vagy százszor hallottam, de mondani könnyebb, mint megtenni.

Aztán jött a düh, amikor dühös voltam rájuk. Úgy gondoltam, ők veszítettek nagyobbat, hisz pont ők köszönhettek nekem a legtöbbet. Hisz mellettük álltam mindig. Ha ezt nem tudták értékelni, ha ez nem volt elég, akkor ők veszítettek többet.

-          Hogy vagy? –ült le mellém egy hónappal később Tom és egy bögre forró kakaót nyomott a kezembe.

-          Jól… jobban… -mosolyogtam rá halványan.

-          Ennek örülök…

A dühöt a nemtörődömség követte. Már nem is érdekelt, mi van velük, hisz őket sem érdekelte, én mit érzek, nekem milyen. Csak magukra gondoltak. De most már én is. Hiszen eddig nem ezt tettem, még is ez lett a vége. Akkor meg minek törjem magam?

-          Köszönöm, hogy itt voltál velem!

-          Ugyan, nincs mit… erre valók a barátok…

-          Már nem tudom, kiben bízhatok… ha valaki azt mondja barát, folyton eszembe jut, hogy senkiben sem bízhatok, hiszen legutóbb is megjártam…

-          Bennem bízhatsz…

-          Tudom… De attól tartok, te vagy az egyetlen…

Kis idővel eljutottam addig a pontig is, hogy rájuk tudtam gondolni sírás nélkül és rossz érzés nélkül is. Belegondoltam a dolgokba. Ha nekik jobb nélkülem, akkor ez van, nem tudok mit tenni ellene. Eleget harcoltam értük az elején, de ha csak én akarom ezt a barátságot, már régen rossz. Egyszerűen kevés. Így csak hagytam… hagytam, hogy kilépjenek az életemből, hagytam, hogy elfelejtsenek, de én sosem felejtem el őket. Az életem részei voltak, nekem nem megy az, ami nekik. Nem tudok csak úgy felejteni… Két baráttal kevesebb, de azt hiszem, még mindig jobb, hogy ők ketten boldogok így, mintha csak én lennék boldog. Új életet kezdtek, egy olyan életet, amiben én nem vagyok benne, de bárhol is vannak, kívánom, hogy érezzék magukat jobban. Jobban annál, mint ahogyan én éreztem magam miattuk…

„Amikor a fájdalom elmúlik, jön a helyére a harag. Aztán amikor a harag is kifutja magát, érkezik helyette a magány. Az érzések végtelen körben követik egymást, az egyik elveszett érzés helyére mindig jön egy másik…”