Másnap fel sem keltem az ágyból, nem éreztem hozzá elég erőt. Aztán dél körül dörömbölni kezdtek az ajtón, úgyhogy muszáj volt felkelnem.

-          Barbara! –hallottam Tom kétségbeesett hangját kívülről.

-          Tom… -csuklott el a hangom- Menj el kérlek…

-          Engedj be! Nyisd ki az ajtót! Mi történt veled?

-          Menj el… -rogytam le az ajtó elé. Tom minél jobban dörömbölt, én annál jobban összetörtem. Nem, ezt tényleg nem mondhatom el neki…

Nagy sokára elment, én pedig rájöttem, muszáj beszélnem velük, tudnom kell, mit akarnak most, ennyi év után, hogy aztán elküldhessem őket a fenébe. De hogyan lépjek kapcsolatba velük? Megvárom, míg ők keresnek újra, reméltem, hogy ez minél később lesz.

Két nappal később, szerdán csöngött a telefon.

-          Barbara… -szóltam bele.

-          Kislányom!

-          Honnan tudjátok a vezetékes számom?

-          A telefonkönyvből… beszélnünk kell…

-          Igen! Meghallgatlak titeket… aztán menjetek vissza oda, ahonnan jöttetek! A cégtől nem messze van egy kávézó, ott találkozunk fél óra múlva!

-          Köszönjük!

-          Ne köszönjétek! –tettem le.

Gyorsan elkészültem és már mentem is. A ház előtt viszont Tomba rohantam, szó szerint.

-          Szia! Mi van veled, miért nem…

-          Ne most… -bújtam ki a karjai közül.

-          De…

-          Dolgom van!

-          Hol? Elviszlek!

-          Nem! Ne kövess! –szálltam be a kocsimba és elhajtottam.

Hamarabb értem oda, mint a… a szüleim, de nemsokára ők is beestek. Rendeltek 1-1 kávét.

-          Te kérsz valamit? –nézett rám anya… már ha annak lehet nevezni azt a nőt.

-          Gyorsan mondjátok és ne raboljátok az időmet! –dőltem hátra- Hallgatlak titeket…

-          Mi… nagyon sajnáljuk a történteket…

-          Úgy érted azt, hogy önző módon elhagytatok két gyereket, nem érdekelve, hogy mi lesz velük?

-          Anyád csak azt próbálta mondani…

-          Hogy ti vagytok az áldozatok, ugye? Mindjárt elsírom magam, de tényleg! És ne nevezd őt az anyámnak, mert nem az! Ahogyan te sem vagy az apám!

-          De…

-          Nyögjétek ki végre, hogy mit akartok! Nincs pénzünk, csak amiből meg tudunk élni, úgyhogy nem tudom, mit akarhattok tőlünk!

-          Egy újabb esélyt!

-          Ne nevettess! –álltam fel.

-          Várj még!

-          Ugyan mire!?

-          Brad mit szólt ahhoz, hogy itt vagyunk!

-          Nem mondtam neki! –mosolyogtam rájuk- Hisz meghaltatok még 6 éves korában!

-          Ezt mondtad neki?

-          Nem! De mindketten így gondoljuk! Úgyhogy teljesen mindegy, miért jöttetek! Egyikőnk sem kér belőletek…

-          Nem így neveltünk apáddal!

-          Na elég! Nem, nem így! Nem neveltetek ti sehogyan sem! Mit képzeltek? Hogy mertek idejönni és előállni ezzel? Az égvilágon semmit sem tettetek! Csupán megszülték, nár azt sem értem minek, ha csak úgy leléptek! 10 év! És arra kértek, hogy csak úgy felejtsem el? Brad alig emlékszik rátok! Csak 6 éves volt az isten szerelmére! Én jártam a szülői értekezletekre, én voltam ott, amikor minden foga kinőtt, én voltam ott a ballagásán, a felvételijén, amikor szerelmes lett! Nem tudtok semmit sem róla! Azt sem tudjátok, hogy néz ki, milyen a hangja, a személyisége! Nem tudtok ti semmit sem, mert nem ti vagytok a szülei! Nem raktatok le semmit sem az asztalra, amiért kiérdemeltétek az anya, vagy az apa megszólítást!

-          Szeretnénk, ha velünk töltenétek a hétvégét!