-          Tom…

-          Menj! –vágott közbe.

Ezt akartam, nem? Hogy Tom felfogja, semmi esélye… akkor mégis miért bánt annyira ez a dolog? Egész nap az alkalmat vártam, hogy mikor magyarázhatnám el neki, mit érzek, de nem volt bátorságom hozzá. A munkaidő lassan a vége felé közeledett és döntöttem. Elhívom Tomot egy vacsorára, és közben mindent megbeszélünk, mint két kultúrált ember… Ráadásul Brad előtt nem mondhat nekem nemet, nem igaz?

-          Kész vagy? –jött ki hozzám kisöcsém, ami azt jelentette, hogy Tom is mindjárt itt lesz és igazam is lett.

-          Akkor holnap… -ment el mellettem a liftek irányába.

-          Tom! –szóltam utána.

-          Igen? –sóhajtott rám sem nézve.

-          Vacsorázz velem!

-          Tessék? –fordult felém Brad és Tom egyszerre.

-          Khm… vacsorázz velem… Kérlek! –ismételtem meg, pedig azt hittem, ha még egyszer ki kell mondanom, menten elsüllyedek. Tom mélyen a szemembe nézett, majd Brad vigyorgó arcára, aztán ismét rám.

-          Jól hangzik… -bökte ki végül, én pedig fellélegeztem, habár tudtam, a neheze még csak eztán jön.

-          Brad, gyalog jöttem, úgyhogy te is menj haza, otthon találkozunk!

-          Oké! –vigyorgott rám.

-          Ne vigyorogj… -súgtam oda neki.

-          De ez olyan klassz! Szóval… tök’ szuper lenne, ha ti…

-          Fogadj szót a nővérednek Brad! Holnap találkozunk! –Tom.

-          Sziasztok!

Ketten maradtunk és a csend kezdett egyre kínosabbá válni. Elkaptam a tekintetem Tomról, felvettem a kabátomat és beszálltunk az érkező liftbe.

Vacsora közben és még előtte útközben is azt hittem, hogy megfulladok a feszültségtől, ami köztünk volt. Tom olyan rideg volt, hogy szabályosan libabőrös lettem tőle, még az étteremben is. Egy szór sem szólt, csak ha nagyon muszáj volt és akkor is csak tő mondatokban.

-          Végeztél? –nézett rám a desszert után.

-          Igen! –kotorásztam a pénztárcám után.

-          Fizetek! –szólt oda a pincérnek.

-          Mi? –kaptam fel a fejem- De hisz én…

-          Fizetek! –mondta most rám nézve.

Ha tekintettel ölni lehetne, holtan esnék össze…

-          Tom… -kezdtem, amikor rendezte a számlát.

-          Szóval mondd, mit akarsz! Érdekes, ha én munkát ajánlok Bradnek, hátsó szándékom van, de te persze kihasználod, hogy előtte nem mondok nemet…

-          Kérlek, ne vitatkozzunk…

-          Azt hittem, élvezed, ugyanis mindig kiprovokálod!

-          Mi? Én nem, én csak…

-          Miért hívtál el?

-          Ne mtudom… -szorult össze a szívem. Valahogyan nem akartak a nyelvemre jönni a megfelelő szavak…

-          Ez esetben, kellemes este volt… -állt fel az asztaltól.

-          Én csak azért hívtalak el, mert… -mert szeretlek.

-          Azért hívtál el, mert? –fordult vissza felém.

-          Mert…

Nem, nem volt bátorságom elmondani neki. Sokkal egyszerűbb és jobb lesz így mindkettőnknek…

-          Gyávább vagy, mint hittem… -hagyott ott.

-          Tom! –rohantam ki utána az utcára, de már sehol sem láttam. Elszúrtam… remek… és igaza volt, gyáva vagyok és még engem is meglep, mennyire…

Itt lett volna a megfelelő alkalom a dolgok tisztázására, talán ha elmondom neki, hogy szeretem, azt is elnézi, hogy én voltam az a titokzatos szilveszteri nő. De nem… én e helyett hallgattam.

Tom biztosan hülyének néz és már azt a napot is bánja, amikor megcsókolt. Totális idiótát csináltam magamból és így újra egyedül maradtam. De sebaj, már megszoktam, eddig is egyedül voltam, ez után is boldogulok…