Az eső szomorú cseppekben folyt végig az ablakon, napokig mást sem csinált, csak esett szüntelenül. Mintha csak Bess és Bill hangulatát akarta volna visszaadni és meggyőzően is alakította. Pocsékul voltak mind a ketten. Az istállóban történt vita után napokig egymáshoz sem szóltak, egymásra sem néztek, csak a szobájukban gubbasztottak. Ha netán mégis összefutottak például a fürdőszobában, vagy a folyosón, illedelmesen arrébb álltak, mormogtak valami köszönés félét, majd tovább álltak. Simone és Gordon is észrevették a fagyos hangulatot és az asszonynak majd’ a szíve szakadt meg, amiért így látja a két fiatalt. Elhatározta, hogy amint kisüt a nap, külön feladatokat ad a számukra, és egyenként kiszedi belőlük, hogy mi folyik itt. Ez az állapot már tarthatatlan, és ha a fiatalok nem képesek rendbe hozni a dolgokat, majd ő megpróbálja.

A második hét közepén lett csak jobb idő, és amint lehetett, Bess kiszabadult a ház nyomasztó légköréből és lovagolni ment. Bill is hasonlóan tett, ám ő csak az istállóban foglalatoskodott Diamond-al.

Simone előbb fiát látogatta meg, Bessel majd akkor beszél, ha az visszaért a tótól. Már nem neki való odáig kilovagolni.

-          Szia anyu… -köszönt neki látszólag vidáman Bill.

-          Nem kell a duma kisfiam, látom, hogy van valami baj… Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz…

-          Tudom… de nincsen semmi… csak az eső… tudod, hogy mindig elrontja a kedvem!

-          Ezt el is hinném, ha az eső előtt nem lett volna semmi bajod! De ez előtte kezdődött…

-          Hidd el, hogy semmi nincs… Minden rendben…

-          Hát… remélem, valaki mással majd közlékenyebb leszel… látogatód érkezett!

-          Kicsoda? –csillant fel Bill szeme.

-          Tom! Valamelyik nap felhívtam, hogy az én fiacskámnak hiányzik a másik fele!

-          Felhívtad? Min? Itt térerő sincs…

-          Hát a vezetékesen, a nappaliban!

-          Van… itt van egy telefon?

-          Persze, hogy van! –nevetett Simone- Na menj, odabent vár!

-          Köszi anyu! –ölelte magához az asszonyt Bill, aztán már szaladt is be.

-          Szevasz öcsi! –ment eléje Tom és szorosan megölelték egymást- Csak nem hiányoztam az én vakarcs öcsikémnek?

-          De igen, képzeld! Na és én neked?

-          Mint púp a hátamra!

-          Gondoltam! –nevetett Bill, egy pillanatig sem vette komolyan bátyját- Gyere, sétáljunk!

-          Ebben a mocsokban akarsz te sétálni?

-          Jaj, ne nyavalyogj már! –húzta magával Bill.

-          Alaposan megváltoztatott ez a környezet! De határozottan tetszik!

-          Annyi mesélni valóm van Tom, azt sem tudom, mivel kezdjem! –sóhajtott az énekes.

-          Mondjuk azzal a nővel ott, aki elcsavarta az én egyetlen kisöcsém fejét! –bökött állával Tom Bessre, aki akkor lovagolt el, tőlük pár tíz méterre.

-          Nem csavarta el a fejem, csak… csak…

-          Csak?

-          Elvette az eszem… -vallotta be Bill- És a legjobb az egészben, hogy utál…

-          Biztosan nem…

-          Na várj, hogyan is mondta valamelyik nap? Elkényeztetett, városi kölyök, nyavalygós, modortalan, elviselhetetlen…

-          Van ám szókincse a csajnak!

-          A szája is nagy… és biztosan finom… puha… édes…

-          Felfogtam! Na és miért is tart téged elviselhetetlennek, modortalannak, elkényeztetettnek, meg…

-          Ez egy hosszú történet…

-          Azért vagyok itt, hogy meghallgassam! –kacsintott Tom.

Bess a távolból látta, hogy Bill a ház felé tart és az ott ácsorgó férfival megölelik egymást. Nem látta jól, de talán Tom az, akit már annyiszor látott Simone fényképein Bill mellett. De hogy-hogy ő is itt van? Biztosan meglátogatta Billt.

Elfogta a szomorúság, hisz neki se testvére, a szülei sem élnek már, nincsen senkije… azaz egy valakije van, de rá most gondolni sem bír, pedig gondolkodnia kellene. Mégsem megy neki, mivel minden gondolatát Bill teszi ki. Mi a fene van vele? Persze a szíve mélyén már pontosan tudta, agya mégsem volt képes bevallani magának azt, hogy szerelmes. Pont Billbe, aki pedig ki nem állhatja…

Simone-nak volt még egy dolog a tarsolyában, így ismét a telefonhoz lépett és tárcsázott. Remélte a legjobbakat és hogy Bill és Bess között tisztázódnak a dolgok. A vak is látja, hogy izzik közöttük a levegő, de ahhoz, hogy ezt észrevegyék, vagy elfogadják, tisztázniuk kell magukban a dolgot. Úgy látszik, egyedül nem megy nekik…

-          Szóval mondd, mit tegyek? –fordult bátyjához Bill.

-          Hát nem indítottatok valami fényesen, ez igaz… de hiszem, hogy ezt rendbe tudjátok hozni…

-          Mégis hogyan? Mert én már… semmit sem tudok… -ült le a földre Bill törökülésben és a füvet tépkedte. Teljesen tanácstalan volt és tudta, ha a hátralevő napok is így fognak itt telni, becsavarodik.

-          Szerintem, most azonnal ülj lóra és vágtass oda hozzá! Mondd el neki, hogy mit érzel és utána már nála lesz a labda! Rajta múlik minden…

-          Nem lehet…

-          Miért nem?

-          Azért, mert a tónál van…

-          Milyen tónál?

-          Van a farmon egy tó… elég messze, Bess oda szokott lovagolni minden reggel, hogy megnézze a napfelkeltét…

-          És?

-          Én nem tudom, hol van… -húzta el a száját Bill.

-          És ki tudja?

-          Hát Gordonék, meg Bess… és azt mondta, hogy Diamond, a lovam, majd kivisz oda, ha ott lesz az ideje…

-          És mikor lesz itt az ideje?

-          Fogalmam sincs… de az elmúlt másfél hétben sokat foglalkoztam vele…

-          Akkor próbáld meg…

-          Amikor legutóbb próbálkoztam, leestem róla… -jegyezte meg Bill keserűen.

-          Biztos nem fogsz most is… gyakoroltál más lovon, nem?

-          De igen, Bess-én… hát nem tudom…

-          Bill, ha ennyit sem ér neked a lány, akkor miről beszélünk?

-          Oké! Megpróbálom! –pattant fel Bill és már loholt is az istállóba, hogy felnyergelje Diamond-ot.