-          Tom Kaulitz telefonja! –szóltam bele a telefonba végül.

-          Tudom, azért hívtam fel! –Tom.

-          Szia! –mosolyodtam el.

Hangjának hallatán újra elöntött a melegség.

-          Szia…

-          Itt hagytad a konyhaasztalon, kis híján lebuktunk!

-          Upsz, ne haragudj! Én meg itthon kerestem és gondoltam, megcsörgetem a vezetékessel, hátha itt van valahol…

-          Holnap beviszem, tudod addig nélkülözni?

-          Ha azt mondom nem, hamarabb látlak? –kérdezett vissza.

-          Holnap megkapod! –tettem le mosolyogva, ellentmondást nem tűrő hangon.

Tom csábít és az a helyzet, hogy még csak nincs is nehéz dolga. Elég sok minden történt ezen a hétvégén, melynek a felét még fel sem fogtam igazán. Már alig vártam, hogy holnap találkozzam Tommal, na meg persze, hogy Rebecának is elmeséljek mindent. Tuti meg fog lepődni, sőt, egyenesen ledöbben és szavakat sem talál majd. Hiszen én is alig találok…

Másnap reggel izgatottan készülődtem, egy barna egyberészes térdig érő szoknyát választottam néhol arany színű fénnyel, hozzá egy blézer, pár kiegészítő, Tom kedvéért vettem fel harisnyát is és egy térdig érő barna csizmával zártam a sort.

-          Csinos vagy! –mosolygott rám Brad.

-          Köszönöm! Jössz ma akkor?

-          Igen, Tommal beszéltem már korábban, 4-re érek oda és 7-ig maradok a suli miatt!

-          Akkor együtt jövünk haza! Azért szólj, ha megérkeztél, rendben?

-          Oké!

-          És nem ellógni!

-          Hé! Tudod, hogy nem vagyok olyan!

-          Na én mentem melózni! –pusziltam homlokon.

-          Szia! –köszönt utánam.

Felkaptam a kabátom és a táskám és rohantam is az irodába. Kíváncsi voltam, mi lesz bent, Tom hogyan viselkedik majd, titkolni akarja-e, vagy sem.

-          Szia! Hiányoztál! Ezerszer hívtalak, de mindig foglalt volt! –szorított magához Rebeca- Nem jelezte a telefonod?

-          Nem… -húztam el a szám- Te is hiányoztál! –vigyorogtam rá.

-          Történt valami? Mi ez a feltétlen nagy boldogság?

-          Hát… -rántottam vállat és leültem az asztalomhoz.

Épp belefogtam volna mondandómba, amikor Tom ajtaja kinyílt. A szívem a torkomban kezdett dobogni, most mi lesz? Kijön és megcsókol, vagy diszkréten behív és majd bent esik nekem?

Ám nem ő jött ki… hanem… hanem egy nő. Pontosabban az a nő, aki Tommal volt szilveszterkor, aki mindenhová utána loholt, aki… aki Tom barátnője. Pofára estem! Végül is Tom sosem mondta, hogy én a barátnője vagyok. Csókolgatott, simogatott, lefeküdtünk, de arról nem mondott semmit, mi lesz ezután. Talán azt hittem, most fogjuk megbeszélni… de nem.

Ahogy elnéztem azt a nőt a lift felé vonulni, ahogyan magabiztosan lépkedett, mosolygott, rázta a haját…

Nem… Tom és énköztem nincsen semmi. Hogy lehettem ekkora barom!

Hirtelen tódultak gondolataimba az emlékek. Amikor először megcsókolt, átölelt, simogatott, szeretkezett velem. Amiket mondott… mind csak hazugság? Átkozott hazugság? Holmi tréfa? Rossz tréfa, nekem egyáltalán nem tetszett. És az, hogy másnap reggel hogyan keltett? Életemben nem éreztem még annyira szeretve magam. Amikor baj volt, ott volt mellettem, elszökött hozzám aludni. Nem zsörtölődött, amikor másnap ki kellett surrannia még Brad ébredése előtt. Na és hogy minél hamarabb látni akart… Nem értem, nem értek én már semmit az égvilágon. És mindez 3 nap alatt történt.

-          Barbara, bejönnél? –kiabáli ki.

-          Persze… -súgtam magam elé. Vettem egy nagy levegőt és beléptem az irodájába.