-          Kész a kávé!

-          Ó… -engedett el nagy nehezen Tom, én pedig leugrottam a konyhapultról, ahová felrakott.

Megigazítottam magamon az inget, hogy ne látszódjon ki semmim és leültem a helyemre.

-          A pirítós és a kávé tálalva! –fordult vissza felém és csalódottan látta, hogy nem látszik ki semmim sem.

-          Jó étvágyat! –láttam hozzá reggelimhez.

Tom leült velem szemben és ő is hozzá látott az evéshez.

-          Ideadnád a sót, kérlek? –szólalt meg pár perc múlva.

-          Persze! –hajoltam előre a tartóért és oda csúsztattam neki.

-          Kösz… -köszörülte meg a torkát.

Tovább reggeliztünk, közben pedig beszélgettünk erről-arról. Még fel sem fogtam igazán a történteket, az egész olyan volt, mint egy álom…

-          Hú, ennyi volt, jól laktam! –toltam el az üres tányéromat elégedetten.

-          Nekem is! –itta ki az utolsó korty kávéját- Köszönöm a kilátást is! –állt fel és elvette a tányérokat.

-          A mit… -néztem magamra, és akkor láttam meg, hogy az ing végig szét volt nyílva rajtam- Ó, Tom Kaulitz, te alattomos! A só kellett, mi?

-          Így még jobb étvágyam volt! –csókolt meg.

-          Sunyi vagy… -nyúltam be a pólója alá.

-          Néha azt is kell! Hol is tartottunk? –rakott fel a pultra.

-          Nem tudom, attól függ, mikor! –adtam az ártatlant.

-          Majd eszedbe juttatom… -csókolt a nyakamba- Velem töltöd a délutánt? –kérdezte.

-          Bocsi! –hallottam meg csörgő telefonomat, leszálltam a pultról és előkotortam a táskámból a készüléket- Igen? Brad? –vettem fel.

-          Szia!

-          Valami baj van?

-          Tod ráesett a karjára!

-          Istenem, hol? Mikor?

-          Lent kosaraztunk a pályán! A szülei megengedték, hogy itt aludjon, és reggel kosaraztunk egy kicsit! Rosszul lépett és…

-          Oké, azonnal megyek! Ne csináljatok semmit, amíg oda nem érek, rendben?

-          Oké… siess!

-          Indulok! –tettem le.

-          Baj van? –ölelt magához Tom.

-          Haza kell mennem!

-          Elviszlek! –vágta rá.

Gyorsan felöltöztünk és már száguldottunk is haza.

-          Szia Tod! –rohantam azonnal a sérülthöz- Beviszlek a kórházba, rendben?

-          Oké… -mondta látszólag nyugodtan, de látszott, hogy fájdalmai vannak. Ha szerencséje van, nem tört el, csak megzúzódott.

-          Gyertek! –mondtam Bradékre nézve.

-          Vezetek! –ajánlotta fel Tom ismét, én pedig legszívesebben megcsókoltam volna.

-          Köszönöm!

Én hátra ültem Toddal, Tom vezetett, Brad pedig az anyósülésre ült. Szerencsére a lakásom nem esik messze a városban semmitől, így 10 perc múlva Todot már egy orvos vizsgálta. Mi addig kint várakoztunk, a kocsiban pedig még felhívtam az anyját.

-          Haragszol? –kérdezte Brad.

-          Dehogyis, nem a te hibád! –nyugtattam.

-          Dobálgatni akartunk, de előbb mondtam, hogy rendbe rakjuk a lakást, hogy ne neked kelljen…

-          Köszönöm öcsi! Próbálj megnyugodni, nem lesz semmi baj! Szerintem csak zúzódás!

-          Tom? –nézett most rá Brad.

-          Igen, biztosan kölyök! –mondta az említett bátorítóan mosolyogva.

-          Hol van a kisfiam? –rohant felénk Tod anyja.

-          Most vizsgálják! –közöltem.

-          Fogadjunk, hogy maga eközben sehol sem volt! Maga felelőtlen! –esett nekem.

-          Barbara igenis felelősségteljes! Elég nagyok már, hogy ne kelljen rájuk felügyelni a nap 24 órájában, úgyhogy ne rajta vezesse le a feszültséget, inkább menjen és kérdezze meg, mi van a fiával! –fakadt ki Tom dühösen.