Reggel első dolgom volt felhívni az ügyvédemet, hogy amint kész a ház, fizesse ki Tomnak a munkásokat, utaltam át elég pénzt is. Továbbá megkértem, hogy keressen vevőket a házra, ezúttal véglegesen. Nem adom olcsón, mivel imádom azt a házat, de majd Párizsban biztosan találok egy megfelelőt. Na és Tom… valamikor neki is el kell mondanom, hogy ide költözök.
Viszonylag laza napunk volt, így elhatároztam, hogy most fogom elmondani Tomnak, mi a helyzet. Felhívtam…
-Szia Jess! –vette fel szinte rögtön.
-Ő… szia! –egyből leblokkoltam, ahogy meghallottam a hangját.
-Baj van?
-Nincs! Vagyis nem tudom! Lehet!
-Nem értem!
-Nem érdekes… -tettem le gyorsan.
Nekem ez nem megy, nem tudom csak úgy kijelenteni, hogy másik országba költözök. Tom a legjobb barátom… Kiakadna, csalódna, ha megtudná. De előbb, vagy utóbb úgyis meg kell tudnia. De akkor már inkább utóbb. Nem maradhatok ott, nem megy!
Pár perc múlva vissza hívott, nagynehezen fel is vettem.
-Igen?
-Jessica, mi történt? –hallottam aggodalmas hangját.
-Khm… semmi! Hogy áll a ház? –váltottam inkább témát.
-Alakulgat! Nemsoká kész, de…
-Az ügyvédem majd kifizeti neked, adtam pénzt! Oké?
-Értem, de…
-És mégegyszer köszi, hogy segítettél!
-Szívesen!
Kínos csend állt be közénk, mióta udvariaskodunk mi egymással így? Végül én törtem meg a csendet.
-Sajnálom, hogy annyit veszekedtünk…
-Én is! Ne haragudj, azért amiket mondtam! Nem akartalak megbántani! –mondta kedves hangon én pedig leültem az ágyamra és próbáltam visszatartani a könnyeimet.
-Én sem téged!
-Felejtsük el, rendben?
-Hiányzik a barátságod! –sírtam el magam végül.
-Ne sírj Jess! Minden olyan lesz, mint régen, jó?
-Az életben nem veszekedtünk annyit, mint az elmúlt pár hétben! –szipogtam.
-Minden rendben lesz! –nyugtatgatott.
-Semmi sem lesz már ugyanolyan! Kihasználtalak mit sem tudva az érzéseidről és ezt sosem bocsátom meg magamnak!
-Felejtsd el Jessica!
-Nem tudom…
-Pedig jó lenne! Itthon várok rád, jó? És ha haza jössz, elmegyünk együtt valahová, oké? Mint a régi szép időkben!
-Az nagyon jó lenne…
|