Késő estére végeztem a bepakolással, aztán végigjártam a házat egy pohár borral a kezemben. Elégedett voltam, minden a helyére került. Illetve… majdnem minden. Nem volt kivel megosztanom az ágyamat és ez szokatlan volt még. Tomot akartam magam mellé…

Ő most a város másik felén aggódhat, hogy mi lehet velem. Én pedig azért aggódok, hogy mi lehet vele. Na és Bill… neki is furcsa, hogy egyedül alszik? Vagy már megszokta?

Épp bebújtam az ágyamba, amikor megcsörrent a telefonom. Ijedten néztem a képernyőre, amelyről Tom neve köszönt vissza. Ki habozás után úgy döntöttem, felveszem…

-Hol vagy? Érted megyek! –szólt bele rögtön Tom.

-Tom…

-Muszáj velem aludnod! Múlt este sem tudtam! Hiányzol mellőlem!

-Nem lehet!

-Egyfolytában azon agyalok, hogy mi van, ha valaki mással vagy éppen! Ugye nem…

-Nem Tom! Egyedül vagyok! –mosolyodtam el kétségbeesését hallva, bár inkább sírni lett volna kedvem.

-Akkor jó! Szóval?

-Mi szóval?

-Cím?

-Tom, nem jöhetsz ide! Értsd meg!

-Te is értsd meg, hogy hiányzol! Ölelni akarlak! Megcsókolni! Szeretni! Kényeztetni! Simogatni! Hozzád bújni!

-Tom, kérlek, hagyd abba… -csuklott el a hangom.

-Mikor láthatlak?

-Majd jelentkezem!

-De mikor lesz az a majd? Hiányzol Jess!

-Majd jelentkezem! –tettem le gyorsan és a takaró alá bújva sírtam.

Fájdalmat okoztam Tomnak és ez nekem is fájt. Pont annak, aki a legkevésbé érdemli meg. Miért kell Tomnak ilyeneket mondania? Miért kell ilyennek lennie? Ilyen tökéletesnek a számomra…

Azt hiszem ez több mint vonzódás… már régen több. Talán mióta kimondtam neki, hogy szeretem. Vagy még előtte…

Kikapcsoltam a telefonomat, előhalásztam Tom egyik pólóját és felvettem. Mélyet szippantottam az illatából, ezzel is gyötörve magam. De nem érdekelt, mert már nekem is borzasztóan hiányzott. Odaképzeltem magam mellé és így valamelyest megnyugodtam. Szánalmas húzás tudom, de abban a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé.

Hogy fogom átvészelni a többi éjszakát nélküle…