Délután repültünk haza, egyből felmentem és ledőltem aludni, hulla fáradt voltam. Lassan teltek a napok és egyre kíváncsibb voltam, hogy Bill emlékezni fog-e, vagy sem.

>Tom szemszöge…<

Láttam Jessicán, hogy elég rosszul viselné, ha Bill megint elfelejtené… Tudom, megígértem neki, hogy nem emlékeztetem, de… de jót akarok neki, bármit megtennék, hogy boldog legyen, és ez csak akkor következhet be,ha szólok Billnek…

Megszerveztem mindent, lefoglaltattam Jessica kedvenc éttermét aznap estére, rendeltem zenét, virágokat, vettem neki ajándékot, gondoskodtam mindenről.

-Köszi a segítséget! –hálálkodott Bill az irodában az év évfordulójuk napján, miközben papírokat rendezgetett.

-Nincs mit, de menj már, nem leszel kész! Mindent kézben tartok, nyugi! Jess fontosabb!

-Oké, megyek! De össze ne kutyulj nekem semmit!

-Bill! Tünés!

Nagy nehezen elment és csak reménykedtem, hogy nem rontja el. A saját érdeke… és az enyém is…

Izgatottam készülődtem és 7-kor Billel elindultunk valahová limuzinnal. Boldog voltam, hogy nem felejtette el, de egyben szomorú is. Emlékezett, de mi van, ha ezek után sem lesz jobb? Mi lesz Tommal? Úgy éreztem, mintha ott sem lenne, máshol járt az esze, láttam…

-Bill… itt vagy? Feszültnek látszol! –lengettem meg az arca előtt a kezem.

-Igen, itt vagyok, ne haragudj! Csak… mindegy…

-Bill, mi a baj?

-Remélem Tom mindent kézben tart!

-Hogy érted… bent van az irodában? Beküldted magad helyett?

-Ő ajánlotta fel! Még jó, hogy eszembe juttatta a ma estét, mert…

-Mi? Eszedbe juttatta? –álltam fel.

-Hová mész?

-El! Mit is gondoltam, hogy majd magadtól eszedbe jutok? –hagytam ott, amilyen gyorsan csak tudtam. Ezt nem hiszem el…

-Tom, gyere haza! –szóltam bele a telefonba, ahogy felvette.

-Baj van?

-Tényleg nem tudod?

-Mi történt?

-Várlak! –tettem le és igyekeztem lenyugtatni magam, hogy ne ordítsam le Tomot. De direkt megkértem, hogy ne szóljon, erre nem figyelmeztette?