-Nem hiszem, hogy ez olyan vicces! –jegyeztem meg egykedvűen.

-Ne értsd félre, nem ezen nevetek! De elfogadsz egy tanácsot?

-Mondd…

-Tomot válaszd! –mondta komolya arccal.

-Tessék? –ráncoltam a homlokom- Nem értem… hogy mondhatod ezt, amikor veled…

-Ja, hát egyszerű! Nincs köztünk semmi! Meg akarta nézni mennyire érdekelne, ha mással kavarna. Teszt.

-Mi? De hát miért? Van neki valaki a láthatáron? Mert akkor…

-Te!

Ezt nem értem… -zavarodtam össze.

-Biztos?

-Azt akarod mondani, hogy…

-Ühüm! –állt fel- De én nem mondtam semmit! Cipzár van a számon! Szia! –hagyott magamra.

Bocsánatot kell kérnem Tomtól, teszt ide, vagy oda, megütöttem őt… Nagy nehezen rávettem magam a cselekvésre, felmentem és bekopogtam hozzá. Félve pillantottam rá, amikor kinyitotta az ajtaját.

-Szia! –köszönt és a pillantásából azt olvastam ki, hogy nem nagyon számított rám.

-Én… -harapdáltam a számat idegesen- Én csak…

-Sosem volt erősséged a bocsánatkérés… -enyhült meg.

-Nem… -mosolyodtam el halványan, mivel eszembe jutott még fiatalabb korunkból, amikor egyszer nagyon megbántottam. Napokig aludni sem bírtam, de nem volt merszem átmenni hozzá, féltem, hogy elküld. Aztán nagy nehezen rá szántam magam, de alig bírtam kinyögni mit akarok.

Átölelt szorosan és azt mondta, felejtsük el és soha többé ne veszekedjünk… természetesen voltak még vitáink, amiket bevallom, nagy átlagban én okoztam. De a békülés után mindig úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna, csak még jobb kapcsolatunk lett…

-Nekem megy! Ne haragudj! –mondta.

-Kvittek? –nyújtottam felé a jobb kezem reménykedve.

-Kvittek! –fogott velem kezet, mosolyodva, majd magához húzott és gyengéden, mintha attól félne, hogy összetörök, megcsókolt.

Boldogan csókoltam vissza, aztán meghallottuk Billt telefonálni a közelből.

-Bill… -szakadtam el Tomtól egy pillanatra.

-Gyere! –húzott beljebb és becsukta az ajtót.

Az ágyhoz botorkáltunk és ráfektetett.

-Megbántott? –fürkészte a tekintetem fölém mászva.

-Nem érdekes… Nem miattam jött ide, csak a munkája hajtotta pont ide! De… de már igazán megszoktam, szóra sem érdemes… -mondtam és az a szomorú, hogy tényleg így van. Tudtam, hogy lennie kell valaminek…