Frissen főtt teát ittam, amit valószínűleg Tom főzött, még forró volt, így nem mehetett el régen. De miért nem maradt még… vagy legalább köszönt volna el…

Bevackoltam magam a tv elé és ott is aludtam el. Csütörtök reggel megvártam, amíg Brad elmegy, utána sorra hívtam a barátait a bulival kapcsolatban, és persze kifejezetten kértem őket, hogy erről egy szót sem senkinek. Mivel Tom jóvoltából már meg voltak rendelve az ételek, csak innivalót kellett vennem, meg pár rágcsálnivalót.

A tortát magam sütöm majd meg, de csak holnap, hogy addig Brad ne lássa.

Gyorsan felöltöztem, felkaptam a táskámat és kiléptem az ajtón, ahol rögtön Tommal találtam szembe magam. Nem értem, nincs jobb dolga?

-          Jó reggelt! –mosolygott rám kedvesen.

-          Magának is!

-          Nem dolgozni megy, ugye?

-          Nem…

-          Orvoshoz? Végre megjött az esze…

-          Vásárolni megyek holnapra!

-          Menjen vissza, majd én…

-          Magam is boldogulok! –jelentettem ki és elmentem mellette.

-          Makacs nőszemély… -morgott az orra alatt.

-          És magának nincs dolga?

-          Nincs! Magával megyek!

-          Van más választásom?

-          Nincs! Elkél egy erős kar a cipekedésnél!

Nem értettem Tom viselkedését, ugyan kinek lenne kedve egy beteg nőt pesztrálni, vásárolni vele, vagy egyáltalán vele lenni. Tom mostanában elég furcsa. Vagy csak kezdem megismerni úgy igazán?

Az üzletben ő tolta a kocsit, én pedig pakoltam bele minden szükséges dolgot, ami kell a listáról. Tom nem nyavalygott, nem panaszkodott, csak jött utánam és közben beszélgettünk a buliról és úgy általában Bradről.

-          Eszes kölyök

-          Az!

-          Nem hiányoznak neki a szülei?

-          Amilye sosem volt, az nem hiányozhat neki! Nem emlékszik rájuk… így kisebb a csalódása…

-          És a maga csalódása? –kérdezte gyengéden, mire ránéztem.

-          Az… az nem számít… -néztem újra a listára- Ennyi lenne szerintem!

-          Mondja… a barátja eleget törődik magával?

-          Pont eleget… -kaptam el a tekintetem zavartan.

-          Értem… -sóhajtott- Akkor menjünk a kasszához.

Segített hazavinni a cuccokat és az járt a fejemben, hogy mennyire meg tudnám szokni egy férfi segítségét. Vagy eleve a jelenlétét is. Érezni, hogy tartozom valakihez, van aki vigyázzon rám… milyen érzés lehet… este nem egyedül lefeküdni, nem egyedül ébredni, reggelizni, vacsorázni… élni.

-          Minden a helyén van! –ült le Tom a konyhában.

-          Köszönöm, hogy segített! Kér egy kávét? –kérdeztem.

-          Jól hangzik! –mosolygott rám, aztán megszólalt a telefonja- Bocsánat! –vette fel- Igen? Igen! Oké… -sóhajtott- Máris megyek!

-          Munka? –kérdeztem, ahogy letette a készüléket.

-          Az… -húzta el a száját- Kész bolondok háza!

-          Esetleg…

-          Verje ki a fejéből! Itthon marad és pihen!

-          De…

-          Pihen! –fúrta tekintetét az enyémbe.

-          Oké…

-          Azért! Holnap is erre nézek, hogy hogy van! Kérem, tényleg pihenjen! –lépett elém.

-          Pihenek… -néztem fel rá.

-          Viszlát Barbara… -adott egy apró puszit az arcomra.

-          Viszlát… -fogtam az arcomat utána nézve.

Istenem… egy pillanatig azt hittem… azt hittem, megcsókol… de miért is tette volna… mindenesetre ez az egyetlen puszi is a világot jelentette nekem…