Frissen főtt teát ittam, amit valószínűleg Tom főzött, még forró volt, így nem mehetett el régen. De miért nem maradt még… vagy legalább köszönt volna el…
Bevackoltam magam a tv elé és ott is aludtam el. Csütörtök reggel megvártam, amíg Brad elmegy, utána sorra hívtam a barátait a bulival kapcsolatban, és persze kifejezetten kértem őket, hogy erről egy szót sem senkinek. Mivel Tom jóvoltából már meg voltak rendelve az ételek, csak innivalót kellett vennem, meg pár rágcsálnivalót.
A tortát magam sütöm majd meg, de csak holnap, hogy addig Brad ne lássa.
Gyorsan felöltöztem, felkaptam a táskámat és kiléptem az ajtón, ahol rögtön Tommal találtam szembe magam. Nem értem, nincs jobb dolga?
- Jó reggelt! –mosolygott rám kedvesen.
- Magának is!
- Nem dolgozni megy, ugye?
- Nem…
- Orvoshoz? Végre megjött az esze…
- Vásárolni megyek holnapra!
- Menjen vissza, majd én…
- Magam is boldogulok! –jelentettem ki és elmentem mellette.
- Makacs nőszemély… -morgott az orra alatt.
- És magának nincs dolga?
- Nincs! Magával megyek!
- Van más választásom?
- Nincs! Elkél egy erős kar a cipekedésnél!
Nem értettem Tom viselkedését, ugyan kinek lenne kedve egy beteg nőt pesztrálni, vásárolni vele, vagy egyáltalán vele lenni. Tom mostanában elég furcsa. Vagy csak kezdem megismerni úgy igazán?
Az üzletben ő tolta a kocsit, én pedig pakoltam bele minden szükséges dolgot, ami kell a listáról. Tom nem nyavalygott, nem panaszkodott, csak jött utánam és közben beszélgettünk a buliról és úgy általában Bradről.
- Eszes kölyök
- Az!
- Nem hiányoznak neki a szülei?
- Amilye sosem volt, az nem hiányozhat neki! Nem emlékszik rájuk… így kisebb a csalódása…
- És a maga csalódása? –kérdezte gyengéden, mire ránéztem.
- Az… az nem számít… -néztem újra a listára- Ennyi lenne szerintem!
- Mondja… a barátja eleget törődik magával?
- Pont eleget… -kaptam el a tekintetem zavartan.
- Értem… -sóhajtott- Akkor menjünk a kasszához.
Segített hazavinni a cuccokat és az járt a fejemben, hogy mennyire meg tudnám szokni egy férfi segítségét. Vagy eleve a jelenlétét is. Érezni, hogy tartozom valakihez, van aki vigyázzon rám… milyen érzés lehet… este nem egyedül lefeküdni, nem egyedül ébredni, reggelizni, vacsorázni… élni.
- Minden a helyén van! –ült le Tom a konyhában.
- Köszönöm, hogy segített! Kér egy kávét? –kérdeztem.
- Jól hangzik! –mosolygott rám, aztán megszólalt a telefonja- Bocsánat! –vette fel- Igen? Igen! Oké… -sóhajtott- Máris megyek!
- Munka? –kérdeztem, ahogy letette a készüléket.
- Az… -húzta el a száját- Kész bolondok háza!
- Esetleg…
- Verje ki a fejéből! Itthon marad és pihen!
- De…
- Pihen! –fúrta tekintetét az enyémbe.
- Oké…
- Azért! Holnap is erre nézek, hogy hogy van! Kérem, tényleg pihenjen! –lépett elém.
- Pihenek… -néztem fel rá.
- Viszlát Barbara… -adott egy apró puszit az arcomra.
- Viszlát… -fogtam az arcomat utána nézve.
Istenem… egy pillanatig azt hittem… azt hittem, megcsókol… de miért is tette volna… mindenesetre ez az egyetlen puszi is a világot jelentette nekem…
|