-          Édes vagy Brad! –hatódtam meg- De… most már tényleg menj… -engedtem el.

Nem akartam, hogy lássa, mekkora szükségem van segítségre. Ő csak tanuljon. A többit majd megoldom én…

Miután magamba diktáltam pár bögre teát mézzel, fejfájás és lázcsillapítóval, a fürdőbe mentem.

Nem éreztem magam elég erősnek a munkához és egy cseppet sem voltam jobban.

Egy óra próbálkozás után végül felhívtam Rebecát, hogy ma ne számítson rám, kidőltem. Végighallgattam, hogy ők megmondták, hogy pihenjek és ehhez hasonlók, utána letettem és visszadőltem az ágyba.

Késő délután tértem magamhoz és mivel tudtam, hogy Brad később ér haza a kosár edzése miatt, kiköltöztem a nappaliba, és ott szerveztem a pénteki dolgokat. Először is a kaja… azt is le kell szervezni, utána…

-          Ki lehet ez? –kaptam fel a fejem a csöngésre.

Bradnek még túl korai, és ő amúgy sem csöngetne, maximum, ha elvesztette a kulcsát.

-          Brad, mi van az edzséssel? –nyitottam ki az ajtót, de ott nem az öcsém állt, hanem Tom. Nem látszott valami boldognak.

-          Heló… -jött be.

-          Maga…

-          Beteg, igaz? Mondtam! Ugye mondtam, hogy vigyázzon magára?

-          Igen, megmondta! Most örül?

-          Talán úgy nézek ki? Barbara…

-          Nézze, tudom! Felelőtlen voltam! Beteg vagyok, pocsékul érzem magam! Tessék, kimondtam! Ezt akarta hallani? Most pedig ha megbocsát…

-          Min dolgozik? –nézett pár cetlire a nappali asztalon.

-          Szervezek!

-          Mit? Segítek!

-          Ez csak rám és Bradre tartozik…

-          Á, szóval a szülinapjára készül? Meglepi valamivel?

-          Igen… egy bulival! A barátaival!

-          Kitűnő ötlet, ismerek egy remek szállítót, úgyis jön nekem egy hatalmas szívességgel! Az ételekre nem lesz gondja!

-          De…

-          Van még valami?

-          Én nem kértem Mr. Kaulitz…

-          Tudom, maga soha semmit nem kér…

-          Ha aggasztja, laptopon is tudok dolgozni valamennyit…

-          Mi? Nem! Beteg! Ne lássam munka közelében!

-          De…

-          Figyelmeztetem!

-          Oké… -hőköltem hátra, aztán meg is szédültem.

-          Hé! –kapott el- Jól van?

-          Kutya bajom…

-          Ez magánál a nemet jelenti? –vett fel a karjába- Jöjjön, feküdjön le…

-          Ne haragudjon… -fúrtam arcomat a nyakába és elbőgtem magam. Ha beteg vagyok, mindig gyorsan elérzékenyülök.

-          Hé… minden rendben? –rakott le az ágyamra- Hozok egy jó forró teát, jó sok mézzel, rendben?

-          Rendben… -súgtam elcsukló hangon.

-          Pihenjen! –takart be gondosan, majd kiment.

Mire visszaért, már félálomban voltam, így biztosan azt is csak álmodtam, hogy leült mellém és simogatja az arcom…

Brad érkezésére ébredtem fel és egyből Tomot kerestem, de persze hiába. Elment volna...

Biztosan neki is van jobb dolga, mint egy beteg nőt pesztrálni.

-          Köszönöm, hogy elmosogattál! –néztem végig a csillogó-villogó konyhán.

-          Jobban vagy már?

-          Egy kicsit!

-          Akkor jó, én megyek leckét írni, te pedig pihenj, oké? Ja igen! –fordult vissza- Egyébként nem én mosogattam el!

Nem? Akkor… Tom???