Egy szenvedélyes óra után a konyhában, hozzá láttunk a reggelihez.

-Ne menjünk ma valahová? Vagy dolgozol? –kortyolgattam a kávémat.

-Dolgoznom kéne… de ha akarsz, bejöhetsz velem.

-Oda? És mit csinálhatnék ott?

-Körbe nézhetnél, úgysem voltál még bent.

-Igaz! Akkor megnézem mit alkottál. Ha a te ízlésedet tükrözi, izgalmas lehet.

-Az izgalmasat a diri székében találod. –csókolt meg.

-Kicsit sem vagy egoista! –mosolyodtam el.

-Egészséges önbizalom, amit nagyritkán túlzásba viszek!

-Ritkán, mi?

-Beszólogatsz? –húzódott közelebb.

-Dehogy! Nem is mernék olyat! –öleltem át a nyakánál.

-De bizony, hogy beszóltál! –csókolt a nyakamba.

-Tom… -haraptam az alsóajkamba- El fogsz késni!

-Hát és? Én vagyok az igazgató, én megtehetem! –húzott az ölébe.

-Nem hagyhatom, hogy miattam nélkülözniük kelljen téged! A nagyra becsült, kicsit sem egoista igazgatójukat!

-Te most ironizálsz?

-Egyetlen szó sem volt ironikus! –emeltem fel a kezem védekezőn.

-Most szórakozol?

-Ühüm! –mosolyodtam el.

-Ne csináld! –csókolt meg.

-Elnézést… (csók)… nah… (csók)… gyerünk! –szálltam le róla nagynehezen. Felmentünk, letusoltunk, elkészültünk, aztán irány Tom gitár sulija.

-Asztaa! –képedtem el, ahogy beértem- Hangulatos!

-Köszi!

-Jók ezek a képek! –mutattam a falra, ahol az egykori Tokio Hotel volt látható.

-Imádtam azokat az éveket! Ölelt át hátulról.

-Tom… és ha valaki meglát? –néztem körbe.

-Én csak… örülök, hogy már megcsókolhatlak végre.

-Ezt hogy érted?

Pont úgy mondta, mintha mindig is erre vágyott volna. Mi van, ha Tom régóta szeret? Nem, az ki van zárva!

-Khm… sehogy! –engedett el- Majd gyere az irodámba, ha végeztél! –nyomott egy puszit az arcomra és elment. Körbejártam az egész sulit, utána visszamentem Tomhoz. Amíg ő telefonálgatott, addig megpróbáltam felhívni Billt, de persze szokásához híven, nem vette fel a telefont…

Engem pedig nyomasztott az, ahogy reggel elváltunk. De ő hibázott, neki kéne keresnie engem, nem pedig fordítva. De ő úgysem fog…