-          Szia! –néztem gyorsan körbe- Hát te mit keresel itt?

-          Alá kéne írnod az iskolalátogatási papíromat!

-          Mi? Minek az neked?

-          Hogy dolgozhassak!

-          15 éves vagy! Még nem dolgozhatsz!

-          De egy hét múlva már igen!

-          Brad! Neked… csal az a dolgod, hogy tanulj!

-          De segíteni akarok! Egyfolytában bent vagy, gyakran túlórázol!

-          Brad, ez nekem nem gond!

-          Tudom, én csak… dolgozni akarok, hogy a saját cuccaimat meg tudjam venni! Kérlek, sokkal könnyebb lenne és megígérem, hogy ha rosszabbodik az átlagom, abbahagyom!

-          Nem is tudom…

-          Kitünő ötlet! –veregette vállon Tom elismerően.

Mióta van itt és hogy-hogy nem vettem észre eddig?

-          Ugye? –lelkesedett Brad.

-          Majd otthon megbeszéljük!

-          De…

-          Hm, tudok is egy remek állást, mit szólsz?

-          Tényleg?

-          Ühüm! Pont rád van szükségem! Tudod, a nővérednek most adtam épp elég feladatot, úgyhogy szükségem lenne még két karra!

-          Mit kell csinálnom? –fordult felé Brad, én pedig abszolút feleslegesnek éreztem ott magam. Mégis mióta Tom a főnök? Mit képzel magáról, hogy csak úgy helyettem dönt? Talán ő nevelte fel Bradet? Nem! Miattam olyan jó gyerek, mint amilyen! Tom Kaulitz semmit sem tett le az asztalra. Mégis ő dirigál most…

-          Bent az irodámban elég nagy a papír halom, nincs időm rendszerezni őket! Mit szólnál, ha segítenél ebben?

-          Nagyszerű! Mikor kezdhetek?

-          Egy hét múlva kölyök, rendben?

Na, már el is döntötték… nélkülem. Mégis ki a fenének kellek én egyáltalán?

Felálltam és lementem inni egy kávét, úgysincs ott rám semmi szükség és különben sem volt rá időm…

Láttam, ahogy Brad távozik pár perc múlva szélesen vigyorogva. Mégis hogy mondjak így nemet neki? Köszönöm szépen Tom Kaulitz!

Dühösen tértem vissza az asztalomhoz, elkönyvelve, hogy ez életem egyik legrémesebb napja. Ez az érzés akkor erősödött bennem, amikor Tom behívott magához.

-          Sajnálom… -kezdte, amint becsuktam magam után az ajtót- Nem  volt jogom beleszólni, de…

-          Nem! Jól mondja! Semmi joga nem volt hozzá! Mégis megtette! Brad az én öcsém, én neveltem fel, csak én dönthetem el, hogy dolgozhat-e, vagy sem! Az ő dolga csakis az, hogy tanuljon! Hogy később azt tehesse, amit szeret!

-          Tudom, de…

-          Mégiscsak 15 éves! Nem lenne szabad dolgoznia és nem is kell! Egyedül is megy, sosem kértem segítséget! 16 éves korom óta dolgoztam, csak azért költöztem oda a nagymamámékhoz arra a pás évre, míg nagykorú leszek, hogy ne vegyék el őt tőlem! Amint lehetett, elköltöztünk, hogy ne legyünk teher! És akkor jön maga, és azt hiszi, csak mert a főnököm, az öcsém felett is rendelkezhet! Hát óriásit téved! Ő az én öcsém! Az én vérem és bármit megtennék érte! Bármit! Ha kell, másodállást vállalok, az sem érdekel! Mindig mindene megvolt, amire csak szüksége volt, hogy egészséges gyermekkora legyen és eztán is meglesz! –remegett meg a hangom- Teszek róla!

Nem bírtam tovább, kibuggyant a könnyem, amint Tom magához ölelt. Valamiért rajta vezettem le minden nyűgömet, ami szilveszter óta történt velem…