Tom teljesen rám mászott és ráült a csípőmre.

-kpo-kop! -kopogott be Gustav és be is jött- Ő...bocsi! -ment is ki rögtön.

-B.asszus! -taszítottam el Tomot, aki leszállt rólam és mellémfeküdt.

-Mi az?

-Majdnem h.ülyeséget csináltunk!

-H.ülyeséget...hát kössz! -nézett rám én pedig kiszálltam az ágyból és elfoglaltam a fürdőt. Megvártam amíg elmegy és csak azután mentem vissza. Még jó, hogy Gustav mejött, különben tuti megtörtént volna.

-Te is tudod, hogy előbb vagy utóbb meg fog történni! -ölelt át hátulról, ezek szerint csak az erkélyemen volt.

-Akkor inkább utóbb! -húzódtam el.

-Ha Gustav nem nyit be, már az enyém lennél! Mi változott azóta? -húzott vissza magához. Eltüntette a hajamat a nyakamról és csókolgatni kezdte.

-Tisztábban látok!

-És ha megcsókollak? -fordított maga felé.

-Nem érsz el vele semmit!

-Azért én kipróbálnám! -mosolyodott el.

-Mondom, hogy nem... -megcsókolt, de nem viszonoztam.

-Addig csókollak, amíg nem viszonzod! -döntött le az ágyra ás fölém hajolt. Újból megcsókolt, majd ismét a nyakamra tért rá.

<<Tom szemszöge...>>

"Tudom, hogy akar engem, de fél. Meg akarom mutatni neki, hogy nincs mitől, de nem hagyja. Akarom őt és másnak nem engedem, hogy hozzáérjen. Amikor először megláttam őt, a busz előtt állt...valami furcsa érzés fogott el vele kapcsolatban. Gyűlöltem őt, amiért ezt váltotta ki belőlem, de minél jobban megismertem, annál nagyobb volt a csábítás, annnál nehezebben tudtam ellenállni neki. Bár még nem voltam ezelőtt szerelmes, úgyérzem ez az. Amíg együtt voltunk kiderült mennyire vagyunk jók együtt, és ezt nem lett volna szabad elengednem. Nem tudom mennyire bízik meg bennem, csak azt tudom, hogy fél a csalódástól. Fél szeretni és fél cselekedni. Amikor az elején szivattuk egymást nem félt, mert azt hitte szórakozok. Pedig csak próbáltam nem gyengének tűnni, nem kimutatni mit érzek. És amikor megtudta mit érzek, megijedt. Tudom mennyit szenvedett ezelőtt, de akkor sem akarom feladni...VISSZACSÓKOLT!"

Viszonoztam Tom csókját és átöleltem a nyakánál, úgy húztam közelebb.

-Na végre! -mosolyodott el és újra és újra megcsókolt.

-Tom...

-Ne! Tőlem nem kell félned! -adott egy utolsó pici csókot a számra, majd leszállt rólam- Nem értelek! -mondta.

-Hogy érted?

-Kezdetben olyan bátor voltál! Most meg félsz tőlem! Félsz ha megérintelek, megcsókollak! Miért?

-Ha távol tartom magam tőled, nem tudlak elveszteni! -néztem a szemébe.

-De így veszítessz el! Miért nem próbáljuk meg újra? Te is tudod milyen jók voltunk együtt!

-Nem lehet! -mondtam halkan és majd' belehaltam Tom csalódott tekintetébe. Elment és most nem mehettem utána. Csalódott bennem és megértem. Teljesen igaza van. Jó volt együtt, minden percet imádtam vele és Párizst sem felejtem el soha, de nem lehet folytatás. Megváltoztam, Erik megváltoztatott. Ráébresztett, hogy az élet nem tündérmese, nem tehetjük mindig azt, amit akarunk. Van hogy áldozatot kell hozni.

-Elmenjünk hozzánk? -ajánlotta fel Bill Kimnek.

-Van valaki otthon?

-Nincs!

-Akkor mehetünk!

Lementek és már indultak is Billéj házához.

-Megjöttem! -kiáltotta el magát Bill, amikor beértek a házba. Nem jött válasz.

-Ezek szerint egyedül vagyunk? -kérdezte Kim.

-Aham! -estek is egymásnak rögtön. x)

-Te vagy kisfiam? -jelent meg egy szőkehajú nő a konyhaajtóban- Oh, sziasztok! -mosolyodott el kedvesen.

-Szia anyu!

-Ő lenne Kim? -kérdezte a nő Billt.

-Igen! Kim! Ő itt az anyukám! -Bill.

-Simone! Nem vagyok olyan öreg azt hiszem, úgyhogy egészen nyugodtan tegezz! -Simone.

-Köszönöm!

-Ettetek már? Van egy csomó ebéd!

-Köszönjük! -mentek be a konyhába- Tom?

-Majd délután jön haza! De én megyek is, sziasztok! -ment ki onnan Simone.

-Várj! -rohant utána Kim.

Eléggé kellemetlenül érezte magát az iménti szituáció miatt.