Egy gyönyörű parkban voltam és egy padon ülve csodáltam a látnivalókat. Nem mertem megfordulni, teljesen lefagytam. Az első, ami eszembe jutott, az volt, hogy úgy teszek, mintha nem hallanám, vagy legalábbis nem én lennék az. De ez elég gyerekes lenne... A következő gondolatom Gustav volt, és hogy mit fog kapni mindezért.

-Maya! -hallottam ismét a nevem, amire már kénytelen voltam megfordulni.

-Szia! -mondtam már szinte csak tátogva.

-Mit keresel itt? -jött közelebb és elém állt.

-Gustav kért meg, hogy találkozzunk...mármint ő meg én, de te...

-Gustav mondta, hogy jöjjek el ide...

-Értem! Direkt megigértettem vele... -kezdtem, de meggondoltam magam és inkább nem mondtam tovább. Azért azt mégsem kéne...nem akarom megbántani Tomot.

-Hogy nem találkozunk? -szomorodott el.

-...Khm...és milyen Párizs? -tereltem gyorsan.

-Nem tudom! -rántott vállat.

-Itt vagy Párizsban, de még nem nézted meg? -kerekedett ki a szemem- Észnél vagy? -nevettem el magam.

-Nem volt kivel... Tudod ma szabadnapot kaptunk!

-Hát akkor itt az ideje! Hajrá!

-Jó! -mosolyodott el halványan és tett pár lépést abba az irányba, ahonnan jött, de aztán megállt.

-Mi az? -kérdeztem homlokráncolva.

-Esetleg...lenne kedved...velem tartani? -nézett rám félénken.

Hát most erre mit mondjak...igen, persze, szivesen, ezer örömmel, boldogan, semmire sem vágyok jobban, naná, még szép!? Nem tudom jó ötlet lenne-e...

-Szivesen! -mondott ellent újra a szivem az eszemnek.

-Remek! -mosolygott rám és mintha egy kis megkönnyebbülés csengett volna a hangjában. Édes volt.

Felálltam a padról, odasétáltam hozzá és ezek után nem várt reakció következett. Megfogta a kezem és közelebb húzott magához. Nem csókolt meg, pedig azt hittem megteszi. Mélyen a szemembe nézett és megölelt.

-Hiányoztál! -vallottam be, mint akit megbabonáztak.

-Te is! -bújt a nyakamhoz, majd adott rá egy apró csókot, minek következtében tiszta libabőrös lettem.

Kézenfogva mentünk tovább az Eiffel-torony felé. Gyönyörű volt, még a tetejére is felmentünk.

-Szép! -nézett le Tom és a tájat figyelte.

-Ahan! -mondtam remegő hangon, de nem néztem le.

-Nyisd ki a szemed! -súgta a fülembe és közben átkarolt.

-Így is jó! -kapaszkodtam a korlátba ha lehet még erősebben.

-Tériszonyod van? -lepődött meg- A nagy Maya Scott fél valamitől?

-Ne nevess ki! Minden normális ember fél a magasban!

-Én nem félek, tehát abnormális vagyok? -bújt hozzám mégjobban.

-Ezek szerint... -mosolyodtam el.

-Na gyerünk, nyisd ki a szemed! Nem lesz baj, itt vagyok!

-Épp ettől tartok!

-Kössz! -vágta be a műdurcit.

-Oké, bocsi!

-Semmi baj, de most nyisd ki! Gyönyörű látványt hagysz ki! Na várj... -engedett el.

-Tom! -estem kétségbe és utána kaptam.

-Nyugodj már meg! -nevetett- Itt vagyok! -karolt át most előlről. Szép lassan kinyitottam a szemem és megláttam Tomot. Megcsókolt, ahogy találkozott a tekintetü. Átöleltem a nyakánál, majd a csók végén körbenéztem. Tényleg szép volt, a legszebb amit valaha láttam.

-Na? -harapott alsó ajkába és a tekintetemet fürkészte.

-Nem rossz...elmegy...szép...csodálatos, gyönyörű, meseszép!

-Könnyű neked örömet okozni! -húzott magához.

-Álomszép! -bújtam a mellkasához.

-Menjünk? -kérdezte fél perc múlva.

-Aham! -vágtam rá vigyorogva.

-Oké! -nevetett fel és megfogta a kezem.

Mikor leértünk már teljesen nyugodt voltam. Nem tudom miért, de állatira féltem odafent.

-Na, mit nézzünk még meg? -kérdezte Tom.

-Mc Donald's? -néztem rá, ő pedig megint kinevetett- Mindig kinevetsz! -biggyeztettem le az alsó ajkam.

-Oh, pardon! -mosolygott rám.

-Mégha komolyan is gondolnád! Na gyerünk, mert éhen halok!

Megkerestük a legközelebbi Mc Donald'S-ot és megebédeltünk. A kezdeti kényelmetlenkedésnek már nyoma sem volt, mintha mindig is csak barátok lettünk volna. Az Eiffel-toronyban történt csókról nem beszéltünk, a gyönyörű látvány hatásának tudtuk be. Ebéd után visszamentünk a parkba és csak ücsörögtünk a padon. Mindenféléről beszéltünk.