„Kedves Tom!

Ezek szerint nem dobtad ki a levelemet, ennek nagyon örülök. Meg szerettem volna magyarázni neked mit miért tettem, de féltem, ha személyesen kereslek, elküldesz. Nem várom, hogy megbocsáss, csupán leírom miért csináltam… megijedtem, fiatalnak tartottam még magam egy gyerekhez és féltem mi lesz, ha ez kitudódik. A riporterek sorban álltak volna ezért a sztoriért és talán véget vetett volna mindennek. A magánéletünknek, a karrierednek, értsd meg, így nem élhettünk volna nyugodtan. Már másképp gondolkodom, tudom, hogy az a legfontosabb, hogy boldogok legyünk, önző voltam. Az elmúlt 5 évben egy nap sem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna arra a babára és ne bántam volna meg, hogy megtettem a legrosszabb dolgot, amit egy anya tehet. Jogod lett volna tudni róla, el kellett volna mondanom, hogy ketten kitaláljunk valamit… Te akartál gyereket, én viszont még nem.

De mostanra ez megváltozott, felnőttem és ma már minden álmom az, hogy gyereket szüljek neked. Csak attól félek, már késő… elszúrtam mindent, amiért Andreassal jöttem, de abban a pillanatban ez tűnt a legjobb ötletnek. Minden nap gondoltam rád és habár az eszemmel elhitettem, hogy így lesz a legjobb és már nem szeretlek, a szívemmel nem tudtam. Mert szeretlek, még ha nem is hiszed el és mostmár gyűlölsz. Minden jogod meg van rá, megbocsáthatatlan, amit tettem…

Amikor 5 éve elmentem, ezt írtam: „El kell mennem, jobb lesz így, főleg neked, hidd el! Nem érdemellek meg, örökké szeretlek: Anne” Most végezetül csak ízt írnám, hogy kérlek, vigyázz magadra. Én vigyázni fogok… mert már másra is kell gondolnom.

Nagyon szeretlek: Anne…"

-Szerinted? –fordult Billhez Tom, miután hangosan felolvasta a levelemet.

-Neked kell döntened…

-Szeretem őt…

-Akkor már döntöttél is… -mosolyodott el Bill halványan.

-Azt hiszem igen! De előbb még megkeresek egy számot!

-Mi? Milyen számot?

-Majd meglátod! –kapta is elő a telefonját Tom és tárcsázott, majd elvonult a szobájába telefonálni.

-Na? –kérdezte Bill, amikor pár perc múlva Tom vigyorogva csatlakozott hozzá.

-Tudtam! Mondtam, hogy nem stressz! Babát vár tőlem!

-De ugye nem csak emiatt akarod őt?

-Nem! Szeretem őt Bill, és kéne a segítséged!

-Persze, miben?

Pár nap múlva már kezdtem letenni arról, hogy Tom megbocsát és egyáltalán elolvasta a levelemet. Végleg elszúrtam mindent, nem bocsát meg és meg is értem.

-Szia, Bill! –köszöntem neki a telefonba kedvetlenül, amikor pár nap múlva felhívott.

-Szia, nagyon ki vagy?

-Te hogy lennél a helyemben? A férfi, akit szeretek ki nem állhat, mégis hogy lennék? … Ne haragudj…

-Semmi baj…

-Elolvasta egyáltalán?

-Nem tudom, mostanában kicsit elfoglalt…

-Értem…

-Meg van, te és é, elutazunk pár napra a Maldív-szigetekre, mit szólsz?

-Hát… nincs túl sok kedvem…

-Na, Anne, nem zárkózhatsz be abba a hotel szobába életed végéig.

-Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

-Láttam a borítékon a hotel emblémáját. Na, mit szólsz, benne vagy?

-Hát…

-Helyes! Holnap reggel érted megyek. Csak dögös rucikat hozz!

-Persze, mert a kismamák olyat szoktak.

-Kismamák, ez olyan édes! Akkor holnap!

-…Holnap! Köszönöm…

-Szia, és én köszi, hogy eljössz!

-Szia! –tettem le.

Talán jót fog tenni… vagy talán nem lenne helyes elmenni arra a helyre, ahová az esküvőmet álmodtam meg Tommal…