-Mi… hogy… én… t-terhes? –alig jutottam szóhoz döbbenetemben. Honnan veszi ezt? Én terhes? Képtelenség!!! Vagy…

-Igen! Az vagy? Gyereket vársz tőlem?

-Tőled???

-Igen! Csak velem voltál, nem?

-Ő –d-de, de…

-Szóval?

-Nem… nem tudok róla! Nem!

-Biztos?

-Tom, arról szerintem tudnék!

-Oké, értem! –sóhajtott.

-Te most megkönnyebbültél, vagy csalódtál? –kérdeztem halkan.

-Gyere! –ölelt magához- Tudod mennyire akartam tőled egy kicsit… -simított végig gerincemen.

-Igen! –fúrtam arcomat a mellkasához. Szinte fojtogatott a bűntudat és sós könnyek csípték a szemem.

-Mi a baj? –emelte fel az állam- Rád hoztam a frászt? Ne haragudj…

-Nem az, csak… én… 5 éve…

-Megjöttem! –csapta be a bejárati ajtót maga után Andreas, mire el akartam ugrani Tomtól, de ő csak még jobban szorított… védeni akart. Andreas persze rögtön meglátott minket és ekkor nem várt reakció következett, behúzott egyet Tomnak. Sosem hittem volna, hogy képes ilyet tenni a legjobb barátjával… legalábbis 5 évvel ezelőttig nem is. De most szinte vártam. Ezért akartam, elmenni Tomtól, nehogy baja essen.

-Tom! –guggoltam le földön fekvő szerelmemhez.

Andreas elrántott onnan a karomnál fogva, hogy újra neki eshessen. Tom még mindig szédült az előbbi ütéstől, ezért elég gyengén védekezett, úgyhogy Andreas hátát kezdtem el ütögetni. Püföltem, ahogy csak erőmből tellett.

-Takarodj! –vágott pofon, minek következtében a földre estem. Erre Tom hirtelen felállt és verekedtek… Már vérzett Tom szája és szemöldöke, amikor erőt vettem magamon, feltápászkodtam és közéjük álltam.

-Elég, hagyjátok abba!

-Ő kezdte, ráadásul téged is megütött, nem is először!

-Miket beszél? –nézett rám Andreas. Ha nézéssel ölni lehetne, holtan esnék össze és nem most először…

-Igen! Tudok róla! –ölelt magához Tom- Gyere, nem engedem, hogy mégegyszer hozzád érjen ez a vadállat!

-Tom! –szólt utána Andreas, és amikor Tom visszafordult, már lendült is a keze. Aljas! Tom összeesett és elvesztette az eszméletét. Felsikoltottam és letérdeltem mellé.

-Te szemét! –kiabáltam Andreasra, majd elővettem a mobilt, hogy mentőt hívjak- Tarts ki! –néztem a kábult Tomra.

-Magának kereste a bajt, azzal, hogy idejött!

-Te kerested azzal, hogy elhoztál! –sziszegtem felé a fogaim közt. Fel tudtam volna robbanni. 10 perc múlva ideért a mentő és már vitték is be Tomot. Vele mentem, bár Andreas nézéséből kivettem, hogy ezt sem fogom megúszni, ahogy azt sem, hogy Tom honnan tudott a pofon(ok)ról.

Annyi gondom lesz még vele, hogy bele sem merek gondolni mi lesz, ha haza értem. De most semmi sem érdekelt, csak az, hogy Tomnak semmi baja se legyen.

Pár vizsgálat után megtudtam, hogy enyhe agyrázkódást kapott, ami nem komoly, viszont pár zúzódás mellett még egy belső vérzése is volt. Aggódtam, nagyon aggódtam… Most a gyengélkedőben feküdt, ami jó jel, mert akkor tényleg nincs nagy gond. Egy gép figyelte hogyan dobog a szíve.

-Bemehetek hozzá? –kérdeztem az épp távozó nővért.

-Igen, de nem sokáig!

-Köszönöm! –mentem is be Tomhoz, mire a gép gyorsabban kezdett pittyegni- Ne izgasd fel magad! –léptem az ágya mellé.

-Lehetetlent kérsz, itt vagy! –fogta meg a kezem.