Reggel józanabban ébredtem. Hibát követtem el tegnap, nem lett volna szabad megtörténnie a tegnapi… dolgoknak Tommal. Így csak még nehezebb lesz elengednem őt. 2 hét múlva hozzámegyek Andreashoz és onnan mér nem lesz visszaút. Csak ha Tom megtudja a titkot. De az sosem fog megtörténni.

Hiba volt a tegnapi nap, mégis csak vigyorogni tudtam, ha eszembe jutott. Nem történhet meg mégegyszer. Nem szabad elmennem vele délután, nem találkozhatunk, nem gondolhatok rá! Le kell zárnom minél hamarabb. Ha Andreas megtudja mit tettünk, nekem végem. Kitálal Tomnak és azt nem élem túl.

Ebéd után éppen becsuktam Andreas után az ajtót, amikor csörgött a telefonom.

Tom volt, semmi kétség. Betartotta az ígéretét. Ott álltam telefonnal a kezemben és azon filóztam, hogy felvegyem-e, vagy ne… végül felvettem.

-Szia! –köszönt bele Tom.

-Nem mehetek veled! –csuklott el a hangom.

-Tessék? Mi a baj?

-Nem találkozhatunk többet!

-De mi történt?

-Könnyebb lesz elfelejtenem így! A kapcsolatunknak már rég vége! Hagyd, hogy elfelejtselek!

-Mert 5 év alatt is marhára sikerült! Odamegyek!

-Nem vagyok itthon és kérlek, ne keress!

-Szeret… -letettem gyorsan, mielőtt végig mondhatta volna.

Kikapcsoltam a telefont és sírva bújtam vissza a takaró alá. Tomnak igaza volt, tényleg nem tudtam elfelejteni 5 év alatt. És szerintem egy élet sem lenne erre elég. Billnek is igaza volt… pont úgy csináltam mindent, ahogy mondta. Mostmár örökre utálni fog ő is. Fél óra múlva valaki dörömbölt az ajtón és az ordibálásaiból kivettem, hogy Tom az.

-Anne, engedj be! Kicsim!

-Menj el… -súgtam halkan és még jobban betakaróztam.

10 percbe tellett, mire abbahagyta, feladta és elment.

Bekapcsoltam a telefonomat és felhívtam a nőgyógyászomat, mivel már tényleg rég jártam nála, de csak másfél hét múlva kaptam időpontot, ugyanis nyaralni megy valamelyik nap. Ahogy letettem már jelzett is a telefon, hogy sms-em jött.

„Kicsim, mi történt? Andreas rájött? Megfenyegetett? Bántott? Válaszolj, mert megőrülök attól, hogy nem tudok semmit!”

„Hiba volt a tegnapi nap, kérlek, felejtsd el! 2 hét múlva férjhez megyek! Fogadd el!” –írtam vissza.

„Nem, amíg én itt vagyok! Nem fogadom el, nem mehetsz hozzá, nem teheted ezt velünk!” –jött a válasz.

„Ne keress többet! Új életem van!”

„Új=rossz! Velem vagy boldog!”

„Tudom… de annak ára van! Nem tudom megtenni, nem mondhatom el mit tettem!”

Sokáig nem kaptam választ, aztán 10 perc múlva megint írt.

„Ha nem mondod el, megölsz kettőnket!”

„Ha elmondom, akkor lesz vége mindennek!”

Aznap már nem jött több üzenet, de nem is vártam. El kell fogadnunk, hogy már sosem leszünk együtt, Andreashoz megyek feleségül, ő pedig biztosan talál majd egy jobb és hozzá való lányt.

Boldogok lesznek, lesz sok kisbabájuk, amire Tom úgy vágyott, de én elvettem tőle…

Pedig nem volt jogom hozzá, mégis megtettem. Azt hittem a napom már nem lehetne rosszabb, de aztán Andreas hazajött.

-Anne! Anne, hol vagy? –kiabált körbe, majd bejött a hálószobába és lehúzta rólam a takarót. Láttam az arcán, hogy nem lesz kellemes beszélgetés. Talán rájött, hol voltam tegnap? Lehet, hogy felhívta a nőgyógyászomat ellenőrzésképp? Nem, addig még ő sem menne el… vagy mégis?