Az ember azt hinné, hogy 5 éve felejtés után már nyugodtan élheti tovább az életét, távol mindentől és mindenkitől aki, vagy ami fontos volt a számára… Én is ezt hittem, de hatalmasat tévedtem.

Egy újabb szokványos napnak néztem elébe, kávé, reggeli, tusolás, munka. Ám ezen a bizonyos napon csak a tusolás utáni helyzetig jutottam el, amikor is megszólalt a csengő. Egyedül voltam otthon, mint minden reggel… rettenetesen egyedül.

Nagyjából megtöröltem víztől csöpögő barna hajamat, ami így vizesen a derekamig ért. Magamra csavartam egy törölközőt és mentem ajtót nyitni.

-Szia… -köszönt a jövevény hasonlóan döbbenten, mint ahogy én néztem rá. Ő volt az utolsó ember, akit vártam az ajtó túloldalán.

-Öhm… szia… -böktem ki nagy nehezen.

-Esetleg… bemehetnék?

-Nem! Nem tartom jó ötletnek… -nyeltem nagyot, hátha visszatarthatom torkomból felszakadni készülő szívemet.

-Azt hiszem, van miről beszélnünk! –lépett közelebb.

-Nincs…

-De van! –csattant fel- Az isten szerelmére, eltüntél és egy nyamvadt sorral kéne beérnem? Hát nem! Magyarázatot akarok!

-Azt… nem adhatok… -teltek meg a szemeim könnyekkel.

-Miért nem? Látom, hogy hordod a gyűrűt! 5 éve eljegyeztelek, folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk…

-Nem… attól tartok már nem… -nyújtottam felé a kezem, hogy jobban lássa a gyűrűt.

-Mi ez? Ez nem az, amit én… ki az?

-Nem ismered!

-De mégis…

-Nem változtat semmin sem…

-Állj! Megkértem a kezed, te igent mondtál, egy hétre rá pedig leléptél! Miért? Jogom van tudni! És mi ez az új gyűrű? Eljegyzett valaki más? Nem értem…

-Kérlek, menj el…

-Nem! Vissza akarlak kapni!

-Késő…

-Ki az?

-Tom, ne csináld ezt…

-Szereted? –kérdezte halkan.

-Én… nincsenek gondjaink, jól élünk…

-De szereted?

-Igen. Ő jó ember, mindenki szereti és…

-Máshogy kérdezem akkor… -sóhajtott- Szerelmes vagy belé?

-Én… -„nem, én csak téged szeretlek örökké”- én…

-Értem… akkor miért vagy vele? Mert ha úgy szeretnéd, szerelemből, akkor nem okozna gondot a válaszadás!

-Ehhez neked semmi közöd…

-Hozzá mentél már?

-…Nem…

-Akkor igenis van hozzá közöm! Az én menyasszonyom is vagy! És kerül, amibe kerül, de én visszaszerezlek! Anne, értsd meg, hogy nem adom fel!

-Ne tedd ezt velem!

-Mit? –lépett közelebb és az arcomat kezdte simogatni- Ne szeresselek? Ne akarjalak? Ne simogassalak? Ne vágyjon rád minden porcikám? Ne akarjalak megcsókolni, átölelni, hozzád érni? Csak úgy felejtsem el mit érzek irántad? A fenébe is, nem vagyok nyálas típus, mégis ha a közelemben vagy késztetést érzek arra, hogy kimutassam, mennyire szeretlek! –simított végig alsó ajkamon a hüvelykujjával lassan, szinte olvadoztam legbelül.

-Ne… -léptem hátrébb. De hiába, jött velem.

-Meg akarlak csókolni…

-Nem, nem teheted! Már másé vagyok…

-Odaadtad neki magad?

-Tessék?

-Ti… lefeküdtetek már?

-…Nem… -vallottam be-… Nem tudtam megtenni…