-          Kezdjünk hozzá! –kaptam el a tekintetem.

-          Volna kedve velem ebédelni?

-          Mi? –néztem rá hitetlenkedve.

-          Volna kedve?

-          Nos… az a helyzet, hogy már Rebecával megbeszéltük, hogy hová megyünk és…

-          Értem! Hát jó! Akkor mondom a következőt… -vette elő a listát, de az én agyam még sokáig máshol járt, pontosabban nem a munkán, hanem Tomon. Mi van vele, hogy most hirtelen ennyire nyomul és meg akar ismerni? Sejti? Tudja, hogy én voltam? Kizárt, mégis honnan tudná?

Az ebédszünetig végeztünk a maradék nevekkel a listán, úgyhogy hívtam is Rebecát, aki pár perc múlva már az asztalomnál ácsingózott.

-          Tudod hova menjünk? Abba a kínai étteremben, ami nem rég nyílt pár sarokkal arrébb!

-          Jól hangzik!

-          Baj van?

-          Nem csak… csak Tom! Olyan furcsa!

-          Mi volt? –csillant fel a szeme valami szaftos történet reményében.

-          Elhívott ebédelni!

-          Erre te?

-          Mondtam, hogy veled ebédelek, mit gondolsz? De ha nem így lenne, akkor sem mondtam volna igent!

-          Miért?

-          A főnököm! –világosítottam fel már sokadszorra.

-          Ne csináld ezt, mindig is belé voltál esve, és amikor ismerkedni akar, egyszerűen elhajtod?

-          Nem lesz ennek jó vége!

-          Menj el vele ebédelni!

-          Persze, mondjam neki, hogy bocsi mégis jó? Nem nézne komplett hülyének egy cseppet sem! Egyébként is veled…

-          Szóval ne haragudj, de most mégsem jó nekem! –nézett mögém, ahogy Tom ajtaja kinyílt- Egyedül kell menned!

-          Mi? Ne! Nem! Rebeca! –súgtam neki könyörögve.

-          De majd bepótoljuk, jó? –adott egy puszit- Elindult feléd… -súgta a fülembe közben, aztán elment.

-          Jó ég… -sóhajtottam, majd kezdtem összeszedni a holmijaimat, nem foglalkozva Tommal.

-          Elnézést… nem akartam hallgatózni, de meghallottam, hogy a barátnője lemondta az ebédet…

-          Igen… öhm, kicsit el van csúszva a munkával!

-          Akkor ez esetben volna kedve velem tartani?

-          Nos… én… mivel úgy sincs más dolgom… -hebegtem-habogtam- Jó!

-          Remek! –mosolygott, aztán elindultunk a liftekhez. Ezért még kinyírom Rebecát…

Gyalog mentünk el egy étteremig, amit már ezerszer ki akartam próbálni, de nem igazán engedhettem meg magamnak. Februárhoz képest elég jó idő volt, a nap is sütött, bár az utcákat még mindig hó fedte.

Csak egy enyhe szél fújdogált, de melegen, nem csípősen.

-          Szóval hallgatom, meséljen magáról! –kortyolt a borába Tom, miután rendeltünk.

-          Ez nem fair, én még semmit sem tudok magáról!

-          Hm… jogos! Hol kezdjem?

-          Azt tudom, hogy van egy testvére, ha jól emlékszem Bill a neve! Tudom hova járt suliba, tudom hol élnek a szülei!

-          Bill nem csak testvér, ő az ikrem és a legjobb barátom is egyaránt!

-          Gondolom, mindent megbeszélnek egymással!

-          Úgy van! –mosolygott.

-          És mit szólt a maga szilveszteri kalandjához, ha szabad így fogalmaznom…

-          Azt mondta, nem lepi meg, hogy idegen nők csókolgatnak, de ez akkor sem normális, nem?

-          Nem… -mondtam halkan.

-          De nagyja részt kinevetett!

-          Mondja… mi lesz, ha megtalálja a tettest?

-          Hm… az attól függ, hogy ki volt, miért tette, meg ilyenek! Miért kérdi?

-          Csak kíváncsi voltam…