-Kicsim…

-Tudom, hogy nem gondoltad komolyan Bill… -mosolyogtam rá halványan.

-Ne haragudj rám… -ölelt magához és a nyakamba fúrta az arcát- Kétségbe voltam esve…

-Megértem! –simogattam a hátát.

-Egy percre azt hittem…

-Css… vége van, itt van épségben és többé nem csinál ilyet!

-Ne haragudj, azért, amiket mondtam…

-Felejtsd el, szeretlek Bill!

-Tessék? –nézett rám könnybe lábadt szemekkel.

-Mi az?

-Először mondtad!

-Ó! A szeretlek szót? –mosolyodtam el- De hisz kimondtam már sokszor! Csak nem szóval…

-Tudom… -csókolt meg- Szeretlek!

-Én is!

-Te is mit? –mosolygott rám kacéran.

-Szeretlek, szeretlek, szeretlek!

-Bizonyítsd! –csókolt a nyakamba.

-Ne lopd a szövegem!

-Büntess meg! –húzta feljebb a pólóm.

-Ezt inkább ba szobádban!

-Igaz!

-De ott aztán nincs kegyelem…

-Ez az! –ragyogott fel a szeme és pár másodperc múlva már az ágyában is voltunk.

-Bill… kérlek… vadan! –nyögtem fel.

Halk kopogás hallatszott odakintről, kellett jó pár másodperc ahhoz, hogy felfogjuk, Mary az.

-Bemehetek? –kérdezte.

-Gyere… -mondtuk, miután nagyjából lenyugodtunk. Mi lehet az pont most…

-Mondd kicsikém! –mosolygott rá Bill.

-Nem tudtam aludni, amíg nem kérek bocsánatot!

-Semmi baj… de azért…-Soha többé!

-Ne, gyere ide! –tárta szét a karjait, Mary pedig a nyakába ugrott, így eldőltek az ágyon.

-Alhatok ma veletek? –támadt a kislánynak még egy fantasztikus ötlete.

Bill csak rám nézett, na persze, én válaszoljak. Aztán meg majd hallgathatom, a „te mondtál neki igent” megjegyzéseit.

-Gyere nagylány! –ütögettem meg az ágyat és be is ugrott mellém. Én középen voltam, Bill pedig mögöttem. Átkarolt és a nyakamba csókolt.

-Ezért még kapsz! –súgtam hátra neki és az ágyékához dörgölőztem, mire felnyögött.

-Ezért még te is… -tévedt keze a mellemre.

-Bill! –szóltam rá- Levágom!

-Bántjátok egymást? -kérdezte Mary.

-Dehogyis! –vágtuk rá- na! Lámpaoltás!

Mosolyogva hajtottam álomra a fejem és már tudtam is, hogyan fogok dönteni az új állásról. Illetve… már döntöttem is…