-Tessék? –szaladt le a lépcsőn Bill, mint akit puskából lőttek ki.

-Gyere! –ragadtam meg a karját és átrohantam az udvaromba, egyenesen a függőágyhoz.

-Mary! –kiabáltunk a kislány nevét, de meg sem moccant.

-Megsérült? –rémült halálra Bill.

-Alszik… -állapítottam meg, amikor odaértünk.

-Hál’ istennek…

-Gyere, vigyük haza… -vettem fel a karomba óvatosan Mary-t és bevittük a házba.

-Annyira megijedtem…

-Felviszem az ágyába, várj meg a konyhában!

-Oké… -puszilta meg a lány kis buksiját, majd az én arcomat. Felvittem és betakargattam csöppnyi testét, aztán az ajtóhoz mentem és leoltottam a lámpát.

-Amy? –hallottam meg Mary vékony hangocskáját.

-Én vagyok… -ültem le mellé és feloltottam a kislámpát.

-Bajban vagyok? –kérdezte álmosan.

-Attól tartok! –mosolyodtam el- A frászt hoztad apukádra!

-nem akartam…

-Tudom, de meg kell tanulnod, hogy nem csinálhatsz ilyet! Az apukád nagyon szeret téged!

-Te nem?

-Dehogynem!

-Amy… elvállalod a munkát?

-Nem tudom még…

-De szeretnéd?

-Nagyon! De titeket is szeretnélek!

-Miért nem mész feleségül apuhoz?

-Jaj, kincsem… ez nem ilyen egyszerű… még csak pár hónapja ismerjük egymást és… ez időbe telik!

-Mennyi időbe?

-Nem tudom… minimum 1 év és…

-Én azt akarom, hogy te legyél az anyukám!

-Ez nem rajtam múlik…

-Tényleg szerettél volna egy gyereket?

-Mindennél jobban…

-Egy kislányt? –vigyorgott rám.

-Még szép! –simogattam meg a kis fejecskéjét.

-Ó, én én én itt vagyok! És ígérem, soha többé nem csinálok ilyet! És bocsánatot kérek és…

-Azt hiszem, apukádtól kellene bocsánatot kérned…

-Most?

-Nem, most aludj, egy pisszenést se halljak! Reggel találkozunk és ne feledd, aputól…

-Bocsánatot kérni! –fejezte be mondatomat és betakarózott.

-Jó éjt! –pusziltam homlokon, utána lementem Billhez.

-Alszik? –kérdezte.

-Mint a bunda! Kutya baja, mostmár megnyugodhatsz…