-Igen, tessék! –vettem fel a konyhában telefonomat.

-Amy-vel beszélek a szerkesztőségtől? –kérdezte egy férfihang.

-Igen, én vagyok! Miben segíthetek?

-Paul Wolf vagyok, és üzleti ügyben keresem…

-Miről van szó?

-Állást ajánlok önnek cégünknél!

-Miféle állást?

-Főszerkesztőnk elment a cégtől, ugyanis gyerekei születtek! Érdekelné a megüresedett állás? Tudomásunk szerint ön főszerkesztő akart lenni…

-Igen, most kisebb szerkesztő vagyok Kölnben!

-Tehát érdekelné az állás?

-Igen! –mosolyodtam el boldogan. Lehet, hogy ennyi év után ez az álmom teljesül?

-Remek, be tudna jönni hozzánk egy interjúra?

-Természetesen! Hová?

-Berlinbe…

-Ó…

-Valami baj van? Természetesen az álláshoz egy ingatlant is tudunk biztosítani, ami nincs is messze az irodától…

-Az ország másik felén élek, ami azt illeti nem rég költöztem be! Néhány hónapja…

-Szintén állás miatt?

-Igen!

-És kielégíti önt?

„Inkább valami más…”- gondoltam magamban és vigyorogva a hálószobám felé néztem.

-Elégedett vagyok!

-Nézze, én azért hívtam magát, mert csupa jót hallottam magáról! Igazi profi, csak nem mer belevágni…

Ez igaz… de most az egyszer nem a gyávaság vezérelne, csupán nem akarom itt hagyni Billt és Mary-t. Megszerettem őket…

-Nos… nem is tudom… -tépelődtem- Mindig is erre az állásra vágytam…

-Nem kell azonnal válaszolnia… A hét vége felé ismét hívom, rendben?

-Rendben, gondolkodom rajta…

-Viszont hallásra!

-Viszhall… -raktam le.

Álmaim állása az ország másik felén. Most mit csináljak… Nem hagyhatom őket csak úgy itt. De ilyen lehetőség lehet, hogy sosem adódik már az életben. Kihasználjam? De Billék már mintha a családom lennének, mégis hogy tehetném ezt velük…

És persze magammal. Már nem tudom elképzelni nélkülük az életem és ők fontosabban, mint egy álom… még ha már évek óta áhítozom is utána.

Visszabújtam Bill mellé, de aludni már nem tudtam. Az agyamban csattogtak a fogaskerekek. Mit tehetnék úgy, hogy semmiképp se bánjam meg a döntésem?

Két eshetőség van: álmaim munkája, vagy Bill és Mary…