-Ez nagyon fáj, ez nagyon fáj, ez nagyon fáááj!!! –kapkodtam levegő után a szülőszobán és szorosan kapaszkodtam Tomba.

-Minden rendben lesz! –nyugtatgatott folyamatosan, de láttam, hogy majd’ elájul, és amikor az első nagyot nyomtam, össze is esett.

Mire magához tért, én már túl voltam a nehezén és mosolyogva néztem, ahogyan ébredezni kezd.

-Mi… mi történt? –ráncoltam a homlokát és a tarkóját vakargatta.

-Megszületett a lányunk!

-Mi? –pattant fel, de nem volt éppen stabil az állása.

-A helyedben még pihennék! Biztosan megerőltető volt a szülés… -cukkoltam.

-Ha ha… elájultam? –ült le mellém az ágyra.

-Igen! Biztosan a frászt hoztam rád…

-Neked jobban fájhatott!

-Ó igen, jobban fájt! De amikor összeestél, jót nevettem! Anyám asszony katonája…

-Hé…

-És te voltál az én testőröm? Így utólag egy kicsit félek…

-Te hogy vagy? –csókolt meg- Minden oké?

-Már jobban vagyok, köszönöm…

-Milyen a kicsi? Mindene megvan?

-Egészséges, megvan mind a 10 lábujja és a kezecskéjén is minden stimmel! Vagy… lehet, hogy elszámoltam?

-Nem jó vicc!

-Azt mondták, ha felébredsz, behozzák!

-Megyek és szólok egy nővérnek! Azonnal látni akarom!

-Jó reggelt Mr. Kaulitz! –jött be a nővérke mosolyogva- Jól van?

-Igen, igen, ő a lányom? –nézte a kezében ficánkoló kisbabát.

-Igen, ő lenne az… Hogy hívják?

-Lizi! -vágtuk rá egyszerre.

-Megfoghatom? –kérdezte Tom.

-Természetesen… így ni… -adta át neki a kicsit a nő.

-Milyen apró…

-Az… -simogattam meg a kicsi arcocskáját.

-Holnap hazavihetik! –mosolygott ránk a nővérke, majd magunkra hagyott.

-Ez egy csoda… -puszilgatta a homlokát Tom, én pedig majd’ elsírtam magam a látványon. Ennél boldogabb azt hiszem, már nem is lehetnék.

-Tökéletes… -tette a csöppséget Tom az ágyikójába már otthon. Alaposan betakargattuk, leoltottuk a lámpát, bekapcsoltuk a babafigyelőt és átmentünk a hálóba.

-Szeretlek! –csókoltam meg.

-Én is téged! Remélem minden rendben lesz vele az éjszaka folyamán!

-Én is! Kimerültem… -bújtam a takaró alá, Tom csatlakozni akart, de ekkor a babafigyelőn keresztül meghallottuk, hogy a kicsit sírni kezdett…

-Ó…

-Majd én! –ajánlotta fel Tom és átment a gyerekszobába.

Mosolyogva hajtottam álomra a fejem, és Tom gügyörésző hangjára aludtam el, amit a babafigyelő közvetített. Egész jó hangja volt, ahogyan énekelt a kicsinek, aki szintén nem sokkal később, el is aludt.

Reggelre Tom úgy nézett ki, mint egy zombi, aki egész éjjel nem aludt. Gyanítottam, hogy ez a helyzet, így a babafigyelőt kikapcsoltam, elhúztam a sötétítő függönyöket a hálóban, hogy alhasson nyugodtan. Lizivel a konyhába vonultam és készítettem valami tápláló reggelit neki. Az ebédhez is hozzá láttam és Tom 11 körül magához is tért.

-Jó reggelt! –csókolt meg hosszan, majd a kicsihez fordult- Hogy van az én hercegnőm?

-Kicsit aktív, de lekötöttem a figyelmét a plüss kiscicával…

-Hogy ez nekem nem jutott eszembe…

-Nagyon fáradt vagy? Köszönöm, hogy este te vigyáztál rá…

-Majd megszokjuk! De utána már menni fog minden, mint a karikacsapás!

-Ma este én leszek a soros és te alszol, így jó?

-Nem, ma este Maria lesz a soros…

-Micsoda?

-Ja, nem mondtam még? Ma el foglak venni! –húzott magához vigyorogva.

-Tom Kaulitz, elképesztő vagy!

-Tudom, tudom, sokan mondják… -egózott.

-Most elrontottad a pillanatot! –húzódtam el.

-Én nem hiszem! –rántott vissza és szenvedélyesen megcsókolt- Összepakolom Lizi cuccait, megebédelünk, aztán irány Badgriebach!

Tom komolyan gondolt mindegy egyes szót és mire elértük a kis városkába, már minden meg volt szervezve. Volt egy olyan sejtésem, hogy ezt előre kitervelték.

-Isten hozott titeket! –szalad ki hozzánk Maria a gyerekekkel- Jól vagytok?

-Mesésen!

-Jaj de édes! –visítozott Matt, Mark és Alison.

A vendégszobában gyorsan megetettem Lizit, aztán lefektettem aludni. Szerencsére kivételesen gyorsan elnyomta az álom.

-Szóval, hogy is tervezted te ezt pontosan? –kérdeztem a belépő Tomot.

-Hát elveszlek! Nem nagy ügy! –vigyorgott.

-Szóval nem nagy ügy? –simultam hozzá.

-Minden előállt! –kopogott be Maria- Fél óra és kezdés, addig öltözzetek fel!

-De mibe? –jutott eszembe, amire eddig ne mis gondoltam.

-Nézz be a szekrénybe! –kacsintott rám szerelmem, majd kiment.

Egy gyönyörű fehér ruha várt a szekrényben, nem tipikusan esküvői, de álomszép. Maria segített elkészülni, és a tóhoz vitt, ahol már ott voltak a vendégek. Pont, ahogyan elképzeltem.

Nem bírtam könnyek nélkül, ahogyan haladtam Tom felé, aki csak mosolygott és csillogó szemekkel nézett rám. Szavak sincsenek, annyira szeretem őt.

Szinte fel sem fogtam, hogy elkezdődött az esküvő, a bizonyos kérdés előtt pedig Tom elővett egy cetlit, amire egy beszédet írt nekem. Vigyorogva hallgattam végig, aztán a kezembe nyomta a könyvet, amit a dedikáláson odacsúsztatott nekem, hogy írjam alá.

Hát emlékezett. Emlékezett, amikor azt mondtam neki, hogy csak az esküvőnk napján olvashatja el. Kinyitottam az első oldalon, megköszörültem a torkomat, és olvasni kezdtem.

Drága Tom,

Amikor besétáltál az életembe, még nem gondoltam, hogy ilyen boldoggá fogsz tenni, mint amilyenné nap, mint nap teszel. Nem sejtettem, hogy te fogsz számomra mindent jelenteni, de beléd szerettem, amit te viszonoztál, ezzel a legboldogabb nővé téve a világon.

Történtek velünk rossz, és egyaránt jó dolgok, de eddig mind megoldottuk együtt és tudom, a jövőben is így lesz. Szeretlek, és elmondhatatlanul örülök, hogy te leszel gyermekem apja, és ha fele olyan jó apa leszel, mint társ, te leszel a világ legjobb apukája. És a legjobb férj is. Ha ezt olvasod, talán éppen az esküvőnk napja van, te velem szemben állsz, én pedig el sem hiszem, milyen szerencsés vagyok és…

Tom ebben a pillanatban rántott magához és csókolt meg. Szorosan magamhoz öleltem és viszonoztam. A könyv puhán landolt a földön…

-Khm… meg-megcsókolhatja a menyasszony! –szólt közbe a pap, de már re se bagóztunk, csak csókoltuk egymást.

A vendégek felálltak székeikről és tapsoltak nekünk, mi pedig mosolyogva néztünk egymás szemeibe.

-Szeretlek! –mondtam halkan.

-Én is szeretlek… Frau Kaulitz…

>VÉGE<