-Nem! Felejtsd is el!

-Miért?

-Mert terhes vagy és több veszélynek nem teszlek ki!

-És amikor Scottnál voltam csapda?

-Az másabb volt, és ott voltam, hogy figyeljek!

-Most is itt lennél!

-Akkor sem!

-Miért?

-Az orvos megmondta, hogy semmi izgalom…

-Egy izgalom már nem oszt, nem szoroz…

-Kicsim…

-Lezárom a témát Tom…

-De…

-Miért nem kényeztetsz egy kicsit?

-Hm… megérdemelnéd? –húzta fel a szemöldökét és már mászott is rám.

Reggelre ismét kihívtuk a rendőröket, megbeszélni vele a tervünket. Vonakodva bár, de belementek, csakis saját felelősségre, én pedig 100%-osan megbíztam Tomban. Tudtam, hogy ott lesz, amikor szükségem van rá, és így nem eshet bajom sem nekem, sem a kicsinek. Apuci vigyáz mindkettőnkre.

Egy hét telt el semmi nélkül, egy apróbb nesz, egy kisebb incidens nélkül, és kezdtem megnyugodni. A rendőrök is elmentek és reméltem, hogy ennek akkor vége is van, az a valaki feladta és békén hagyott minket.

Aztán az egyik este mintha hallottam volna valamit. Vagy talán valakit? Apró, nesztelen léptekkel haladtam a gyerekszoba felé, hiszen múltkor is ott találtunk árulkodó nyomokat, ám ott most nem találtam semmit sem. Visszafordultam, hogy máshol is körbenézzek, és egy mellkasnak ütköztem.

-Cammie? –kérdezte Tom megkönnyebbülve- Mi a fenét csinálsz kicsim?

-Azt hittem, hogy hallottam valamit…

-Édesem, megmondtam, hogy majd én intézem! Kérlek szépen, hogy ne indulj nekem az éjszaka közepén keresgélni, veszélyes lehet…

-Ne haragudj, csak hallottam valamit…

-Biztosan csak ennyit… ma már nem hiszem, hogy lesz valami. Kimegyek és szólok a rendőröknek, hogy nyugodtan menjenek el mára…

-Rendben…

-Bújj vissza az ágyba, azonnal megyek én is!

-Oké! –csókoltam meg, megvártam, míg leér a lépcsőn és visszaindultam a szobánkba- Tom? –fordultam sarkon, mert újra hallottam egy hangot- Te vagy az? Tom…

-Nem ő az…

-Ki vagy te? –néztem az árnyékban húzódó alakra a sarokban, nem messze az ablaktól, ami nyitva volt. Ott jöhetett be, de hiszen az a kertre néz. Vagyis valahogyan bejutott anélkül, hogy a rendőrök, vagy Tom kiszúrta volna. Ez ijesztő.

-Hát még nem jöttél rá?

-Honnan kellett volna? Nem ártottam neked, nem ismerlek…

-Ott voltam a könyvdedikáláson…

-Mi?

-Bizony! Akkor láttalak meg titeket!

-De kiket?

-Téged és Tomot… nem tudtam, hogy veled van…

-Na és akkor?

-Hát nem érted… imádom a könyveidet… mindegyiket olvastam és az utóbbi… olyan ismerős volt nekem a férfi karakter, olyan… olyan kézzel foghatóan írtad! Akkor jöttem rá, miért…

-Ismered Tomot?

-Ismerem-e? A Felesége voltam!

-A… a felesége? Tom nős volt?

-Bizony! Úgy látszik, vannak titkai előtted…

-Titkai mindenkinek vannak…

-Á, szóval nem vagy dühös!

-De… az vagyok! De szeretem őt, és…

-Nem! Te nem szeretheted őt!

-Dehogynem! Ti elváltatok! Tom új életet kezdett velem, nemsokára megszületik a babánk is, ez csak számít valamit!

-Az égvilágon semmi sem! Vissza fog jönni hozzám…

-Igazán? Akkor miért nem említett meg téged egyszer sem, ha szeret?

-Te kis…

-Kicsim? –rohant fel a lépcsőn Tom és még idejében állta el a nő útját- Emily?

-Szia szívem…

-Ne szólíts így… -grimaszolt Tom.

-Magad is láthatod! Tom már nem szeret…

-Még megkeserülöd…

-Hé, hé, hé! –szólt rá Tom- Ha egy újjal is hozzáérsz, te leszel az, aki megkeserüli!

-Elmondtad neki, miért hagytál el?

-Nem… az a múlt! Cammie a jelenem és a jövőm!

-Terhes voltam!

-Mi? –néztem rájuk felváltva.

-Menj el Emily!

-Bizony, terhes voltam… de a baba elment… így Tom is…

-Tudod, hogy ez nem egészen így volt…

-Dehogynem! Amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád… ott hagytál egyedül!

-Ez igaz? –kérdeztem felnézve Tomra.

-Nem, nem igaz! Elveszítettük a kicsit… ő pedig inni kezdett! Egy idő múlva már engem sem ismert fel, annyira eláztatta magát… szanatóriumba ment és azóta nem hallottam felőle… Engem vádolt a baba haláláért…

-És valójában mi volt az oka?

-A terhessége alatt nyugtatókon élt, a szüléshez közeledve pedig egyre csak emelte az adagot… a kicsi szíve begörcsölt és az orvosok nem tudták… nem tudták időben megmenteni…

-Istenem…

-A te hibád volt… -bőgte el magát Emily és egyre csak ezt hajtogatta. Ijesztő volt így látni őt, kezdtem már érteni, miről beszélt az előbb Tom. Szerencsétlen asszony nem teljesen normális, és valamilyen szinten érthető is. Nagy tragédia érte, el sem tudom képzelni, mi lenne vele ma helyében.

-Kérlek… én tudom, hogy borzalmas dolog, ami történt… de… de ne minket büntess érte, ne a kislányomon állj bosszút…

-A kislányodon! Aki nem születhet meg! –támadt hirtelen rám, akár egy eszelős és Tom alig tudta elrángatni tőlem. Nagyon megijedtem, a nem kiszámítható emberek a legrémisztőbbek. Ennek a nőnek segítségre van szüksége, gyanítom, hogy a szanatóriumból is kiszökött…

-Asszonyom, hagyja abba! –jelent meg két rendőr is sietve, hogy honnan bukkantak elő, nem tudom, de lehet, hogy a szanatórium kerestette.

Megbilincselték és kivezették a házból, le a kocsihoz, majd elhajtottak vele. Percekig álltunk némán Tommal a folyosón, próbáltuk feldolgozni az előbb lejátszódó eseményeket, vágül egymás karjában kötöttünk ki.

-Jól vagy? –kérdezte.

-Sajnálom, ami történt…

-Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! –szorított magához.

-Én is téged…

-Minden rendben? Biztos jól vagy?

-Én jól, igen! Na és te?

-Mostmár jól…

-Egyetlen normális nőt sem tudsz kifogni? –néztem fel rá mosolyogva.

-Te is az vagy! –tekintett rám gyengéden.

-Éppen magamra gondoltam! –csókoltam meg hosszan.

-Szeretlek! –simogatta a hátamat.

-Mostmár vége van!

-Vajon legközelebb mi lesz?

-Reméljük semmi!

-Én is remélem…

-Azaz… valami mégis van… -néztem fel rá rémülten.

-Hm?

-Elfolyt a magzatvíz…