-Úristen, úristen, mit csináltam? Fájdalmat okoztam? Én tehetek róla!

-Tom…

-Lehet, hogy maradandó kárt tettem benne?

-Tom…

-Vagy lehet, hogy miattam hamarabb jön a világra?

-Tom…

-Miattam lesz koraszülött, és ha emiatt bármi is…

-Tom, az istenért! –emeltem fel a hangom mosolyogva- Ne pánikolj be, annyi az egész, hogy felébredt a pici és rúgott egy nagyot!

-Mi?

-Ennyi az egész! –tartottam vissza nagy nehezen a nevetésem. Édes volt, ahogyan bepánikolt.

-Ez… ez nem vicces kicsim… -sóhajtott megkönnyebbülten és visszaült mellém.

-Egy szóval sem mondtam, hogy az…

-Aha, csak majd megszakadsz!

-Úgy látszik, nem volt elég hatásos a suttogásod professzor!

-Nem-e? Na majd meglátjuk! –az ágyra döntött és fölém mászott- Na lássuk… -fogta le a kezeimet és a nyakamba csókolt, aztán a hasamhoz hajolt- Na kislány, most jól figyelj…

-Szerintem már nagyon figyel! –szóltam közbe pukkadozva a nevetéstől.

-Css, most nem hozzád beszélek! Szóval! Anyucinak jó nagy szája van, mi? De  attól még nem szabad bántani, oké? Csakis én bánthatom, de csakis az élvezet miatt! Tudod, néha szereti ám…

-Hé!

-Css! Szóval nem bántjuk anyucit, oké? Megígéred nekem?

-Megígérem apuci! –mondtam cincogó hangon.

-Cammie, bajba fogsz kerülni, ha folytatod ezt!

-Khm, bocsánat, komoly vagyok!

-Na szóval megígéred ezt nekem? Mert apádra is rád hozod ám a frászt ilyenkor, és ez nem jó! Nem rugdossuk anyut, majd ha csak kijöttünk onnan a jó melegből, oké?

-Hé!

-Oké?

-Oké apu! –cincogtam megint, mire elengedett és fölém mászott.

-Na most megvagy!

-Hé, nem is én voltam, hanem a kicsi!

-Most nem is olyan nagy már a szád?

-Nem apuci!

-Na megállj…

-Nem állok, éppen fekszem! –kuncogtam.

-Látom jó kedved van!

-Hát mit mondjak, nem én vagyok, aki beszél egy még meg sem született babához!

-Képzeld, olvastam, hogy ilyenkor már hallanak valamit a kinti zajokból! Nem véletlenül mondják az orvosok, hogy egészen magzatkoruktól fogva lehet zenét is lejátszani nekik…

-Szóval te ilyen szakértő vagy!

-Minden lehetséges információnak utána olvastam, elhiheted!

-Ez esetben bocsánatkéréssel tartozom magának professzor! Mr. Suttogó… vagy szólíthatom mesternek?

-Na most megkapod te munkamániás tyúk! –esett nekem, én pedig nevetve tűrtem csókrohamát.

-Szeretlek! –fogtam meg az arcát és felnéztem a szemébe.

-Én is téged kicsim… -csókolt meg már gyengéden és még folytattuk is volna, ha Maria nem kopog be, hogy kész a reggeli és odalent várnak minket. Nagy nehezen, de mégis rekordidő alatt összeszedtük magunkat és lementünk a többiekhez. A nap hátralevő része is mesésen telt, reggeli után Tom kiment a tóhoz játszani a gyerekekkel, amíg én Mariával ebédet főztem, ebéd után pedig csónakázni mentünk a tavon, gyönyörű kilátás volt.

-El tudnék itt aludni… -dőltem hátra a csónakban és az eget kémleltem.

-Én is… -rakta le az evezőket Tom és körbenézett, végül rajtam állapodott meg a tekintete.

-Mi az?

-Csak rájöttem, hogy te szebb látvány vagy a tájnál…

-Hagyd abba… -pirultam el elmosolyodva.

-Miért?

-Mert zavarba hozol vele…

-Te még képes vagy előttem zavarba jönni?

-Képzeld, igen…

-Pedig ismerem már minden porcikádat… -húzta mosolyra kívánatos ajkait…

-Én is ismerem a tieidet… -húzgáltam a szemöldökömet csábosan.

-Ilyenkor tudnálak felzabálni, de szó szerint… -hajolt közelebb hozzám.

-Hát hajrá! –rántottam magamhoz, mire a csónak hangosat nyikordult, a következő pillanatban, pedig egy testként csobbantunk egy hatalmasat a langyos vízbe.

-Jól vagy kicsim? –pánikolt be Tom azonnal és odaúszott hozzám.

-Igen, jól! –néztem rá, a következő pillanatban pedig kirobbant belőlünk a nevetés. Percekig rázkódtunk tőle, aztán kifelé vettük az irányt.

-Szerinted… van ebben a vízben valami? –kérdeztem Tomot.

-Mire gondolsz?

-Nem is tudom… krokodil, vagy valami nagy hal…

-Nem hiszem… nem… nem hiszem… -nézte a vizet bizonytalanul, de azért gyorsabb tempóra váltott és gondosan terelgetett maga előtt.

-Akkor miért iszkoltál ki olyan gyorsan? –néztem rá már a szárazföldön.

-Te csak szívattál?

-Miért, megijedtél? –kuncogtam.

-Én ugyan nem! –nézett rám durcásan.

-Értem én… de az ott mi volt? –néztem rémülten a vízre.

-Mi? –kapta oda a fejét.

-Azt hiszem… azt hiszem, a férfiasságod süllyedt el! –nevettem el magam.

-Na megállj, elkaplak! –eredt utánam, én pedig a ház felé menekültem, de hiába, gyorsabb volt nálam, de mentségemre legyen mondva, ekkora hassal nem könnyű a futás.

A hétvége alatt teljesen feltöltődtünk mindketten, segített a friss levegő és persze Mariáék vendégszeretete.

Vasárnap csak kifeküdtünk a hintaágyba, és amíg Tom szundított, én írtam és írtam. Pár óra alatt megvolt egy fejezet, elégedett voltam magammal.

-Elolvashatom? –fészkelődött feljebb Tom és egy puszit nyomott az arcomra.

-Hát… jó, de… de ha nem tetszik valami, szólj, oké?

-Oké, de úgyis jó lesz!

-Megint azt csinálod!

-Mit?

-Halálra dicsérsz! De olykor kell a kritika is!

-Na majd jól leoltalak, így jó?

-Tökéletes! –pislogtam rá mosolyogva.

Tom olvasni kezdett, én pedig feszülten vártam, milyen hibát talál benne. Tényleg érdekelt a véleménye, szükségem van kritikákra is, hogy jobb lehessek.

-Na? –kérdeztem, amikor lecsukta a gép fedelét.

-Hát ez… fantasztikus!

-Aj már… -sóhajtottam csalódottan.

-Ez baj?

-Igen, mert csak azért mondod, mert elfogult vagy! A te szavadban nem lehet hinni, sose biztos, ha azt mondod, jó! Pedig a kritika igenis kell!

-Oké… nos… -köszörülte meg a torkát- A szereplők és a tulajdonságaik szerintem elég jól kidolgozottak, könnyen szerethetők, az ember izgul értük, hogy mi lesz velük, a cselekmények nem unalmasak, szórakoztatóak és egyben idegtépők is. A párbeszédek ütősek, a helyzet és a tájleírásod pedig tökéletes, mert előttem van az egész történés! Jó lesz?

-Igen, jó lesz… -néztem rá megütközve- Köszi…

-Na azért! –csókolt meg.

Délután indultunk haza, a hosszú út alatt eléggé kimerültünk, így csak beestünk a zuhany alá, utána pedig az ágyba. Reggelre viszont találtam egy megoldást, ami talán megoldhatná a helyzetünket azzal az ismeretlennel kapcsolatban. Bár tartottam tőle, hogy Tomnak nem fog tetszeni…

-Gondolkodtam, mit tehetnénk… a rendőrök nem fogják megtalálni, hiszen ujjlenyomatot sem találtak, se semmit…

-Igen… -húzta el a száját- És mire jutottál?

-Azt kell tennünk, amit Scottnál tettünk… vagyis kell egy csali… és mivel rám utazik, talán az lenne a legjobb, ha én lennék az…