Reggel még mindig a heverőn ébredtem, a nyakamat elaludtam, de azt leszámítva egész kényelmes volt. Persze Tom volt a párnám, szóval nem volt rossz dolgom.

-Ébren vagy? –nyöszörgött mellettem álmosan.

-Nem… -bújtam közelebb és csak élveztem testének melegét.

-Látom…

-Ma ne csináljunk semmit…

-Nem kell véletlenül írnod?

-Ünneprontó! –szálltam ki mellőle, de visszahúzott.

-Nem azért mondtam! –csókolt meg- Jó reggelt! –mosolygott rám.

-Neked is! –öleltem magamhoz a nyakánál- Hozhatod a reggelit!

-Igen? Hát én vagyok a reggeli! Vagy inkább te? –harapott a nyakamba finoman.

-Hagyd abba, mert tényleg neked esem…

-És ha az a célom? –húzogatta a szemöldökét.

-Najó, megyek írni… - toltam el magamtól, mielőtt tényleg neki esek.

-Ki is az ünneprontó? –szólt utánam, mire csak egy nyelvnyújtogatást kapott válaszul.

Vigyorogva mentem a fürdőszobába, letusoltam, fogat mostam, utána irány a dolgozó szobám. Már nem kell sok, hogy végezzek, egész jó ütemben haladok, és mire jön a kicsi, szerintem, meglesz a könyv. Turbó üzemmódra kapcsoltam.

-Kicsim… -kopogott halkan és óvatosan egyszercsak Tom a dolgozószobám ajtaján.

-Hm? –kaptam fel a fejem.

-Zavarok?

-Igen zavarsz! –mosolyodtam el- De te bármikor zavarhatsz!

-Megtisztelsz! –lépett beljebb.

-Mi a baj? Mit szeretnél?

-Ja, semmi különös, csak eltűnődtem, hogy nem láttad-e azt a képet, ami a kandalló tetején volt…

-Melyiket is… -ráncoltam a homlokom elgondolkodva.

-Amin ketten vagyunk ölelkezve és táncolunk a múltkori bulin Billnél…

-Nem tudom, nem láttam! Biztosan elraktuk máshová, nem?

-Biztos… na mindegy, mikor végzel az írással?

-Miért is?

-Mert lenne egy tuti programom kettőnknek!

-Na és mi az a program? –húztam fel a szemöldököm kíváncsian.

-Majd megtudod! –kacsintott rám.

-Rendben! Befejezem ezt a részt és megyek!

-Várlak! –vigyorodott el.

Este volt már, mire abbahagytam az írást, annyira belelendültem már, hogy nem is érzékeltem semmi mást.

-Ne haragudj… -néztem be a háló ajtaján az ágyban fekvő álmosan rám tekintő Tomra.

-Ugyan, már megszoktam, hogy egy robottal élek együtt! –mosolygott rám- Csak egy kiadós masszázsról maradtál le, na meg egy forró kényeztető fürdőről és…

-Hagyd abba, gonosz vagy… -dőltem be mellé és simogatni kezdtem a mellkasát.

-Maradt… az alvás… -bújt közelebb és cirógatni kezdte a pocakomat, egészen addig, míg álomba nem merültünk mindketten, azaz mindhárman…

Másnapra nem volt semmi program, csak egy kis takarítgatás otthon, meg délután orvos. Persze Tom morgott, hogy vigyázzak, ne erőltessem meg magam, majd hív valakit, de ennyi mozgás nekem is kell, különben nagyon elkényelmesedek és ott fogunk tartani, hogy felállni sem lesz erőm a hasammal. Elküldtem inkább a boltba, hogy addig se morogjon nekem, hisz úgysem hagyom magam.

Érdekes dolgokat vettem azonban észre portörlés közben, azaz hogy éppen semmit, ugyanis nem találtam semmit. Szó szerint semmit, a fényképeink nagy részének hűlt helye volt és nem tudom, hová lehettek. Körbenéztem a lakásban, hogy mi tűnhetett el, de más gyanús dolgot nem vettem észre.

-Megjöttem! –kiáltott Tom ahogy hazaért.

-Szia!

-Baj van? –sietett oda hozzám, pánikszerű arckifejezésem láttán- Történ valami? –nézett körbe, mintha támadót keresne- Ugye nem…

-Nem, nem történt semmi, azaz… nem tudom! Eltűntek a fényképeink! De csak azok, amin ketten vagyunk! Tegnap említetted és most észrevettem, hogy még pár darab nincs meg…

-Eltűnt még valami?

-Nem hiszem… de azért nézz körbe, hátha neked hiányzik valami…

-Rendben!

-Tom?

-Hm? –ölelt magához.

-Nem gondolod, hogy… hogy hívnunk kéne a rendőrséget? Kezdek komolyan megijedni és talán jó lenne, ha valaki nyomozna ezután a valaki után. Komoly veszélyben lehetünk és amit a lifttel mutatott, hiszem, hogy vagyunk is…

-Beszélek egy-két ismerősömmel! Te csak ne törődj semmivel! Nem lesz baj… -simogatta a tarkómat.

-Szeretlek!

-Én is!

-Elkisérsz az orvoshoz?

-Persze! Még lezuhanyzom, aztán mehetünk is!

-Várj… csatlakozhatok?

-Persze! –csókolt meg.

Letusoltunk együtt, felöltöztünk, aztán elmentünk az orvoshoz.

-Nos? Minden rendben van, ugye? –nézte a monitort Tom, de nem igazán tudott kivenni belőle semmit sem, csak a kisbaba helyzetét, de az neki nem mondott semmit sem.

-Igen, nagyjából minden rendben van a babával…

-Nagyjából?

-Mint azt mondtam a múltkori alkalommal, csak semmi stressz! Ha ezt betartják, minden rendben lesz! És persze minden héten jöjjenek be vizsgálatra.

-Itt leszünk! Köszönjük doktor úr! –álltam fel.

-Egy pillanatra… -fordult Tom felé.

-Kint várok… -köszöntem el- Viszlát doktor úr…

-Mi a baj doktor úr? –kérdezte Tom, ahogy becsuktam magam után az ajtót.

-Nem akartam a felesége előtt…

-Mondja már…

-Szigorúan kell venniük azt, hogy nem idegeskedhet… különben veszélyeztetett terhes lehet, ami a kicsi születésére is hatással lesz! Nem érheti semmilyen sterssz! Sem kicsi, sem nagy!

-Értem… ajánl valamilyen gyógyszert? Vitamint? Bármit, ami segíthet a megelőzésben?

-Csak a nyugalom…

-Köszönöm doktor úr… -fogtak kezet.

-Na? –kérdeztem, amikor kijött.

-Semmi különös, mehetünk?

-Felőlem igen!

-Van kedved elmenni valahová? Uzsonnázni?

-Csak haza! Kicsit fáradt vagyok…

-Mondtam, hogy hagyd a takarítást ugye? –csóválta a fejét.

-Sokmindent mondtál már nekem… például, hogy kitaláltál kettőnknek valamit… tegnap…

-Hm… ha gondolod, megmutatom mit, ha hazaértünk! –vigyorgott.

-Rendben… -kacsintottam rá.

-Na végre! –esett nekem, ahogy beértünk az ajtón.

-Hé hé hé, lassabban a testtel! –nevettem- Csigavér Tom…

-Oké… -vett mély levegőt- Igyekszem!

-De nem eléggé úgy látszik!

-Na megállj…

-Várj…

-Mi?

-Várj már! Mi történt itt?

-Hol? –nézett körbe.

A nappali fel volt dúlva, a kanapé megtépázva, a könyvek szanaszét, az ablakok tárva nyitva, huzat fodrozta a függönyöket, a dohányzó asztal széttörve, a közös képeink, amik eltűntek, a szőnyegen hevertek összetörve.

-Ez meg…

-Már megint itt járt…

-Nyugodj meg, ne izgasd fel magad, majd én elintézem…

-Tom… már megint itt járt! A házunkban volt és feldúlt mindent… Szabadon ki-be járkál… Tom, hívd a rendőrséget… Vessünk már ennek véget…