-Ezt nem hiszem el… -néztem magam elé otthon, a kanapén helyet foglalva.

-Nem lesz baj kicsim… -simogatta a hasamat Tom gyengéden.

-Mindent el fogok szúrni…

-Nem, annak a valakinek a hibája az egész! De nem hagyjuk, hogy bántson titeket! Most azonnal teszek fel egy riasztó berendezést, lecserélem a zárakat, és minden óvintézkedést megteszek! Te addig feküdj le és pihenj!

-Rendben… -mintha zombi lettem volna, olyan monoton léptekkel mentem fel az emeletre, hogy bedőlhessek az ágyba. Pár órával később ébredtem fel, úgy éreztem kipihenten. Nyújtózkodtam egy sort, azután átmentem a gyerekszobába és csak néztem a falat. Tom gyönyörű munkát végzett és amint láttam, elkezdte bepakolni a bútorokat is. A ruhácskákat majd akkor, ha már nem lesz annyira festékszag, nem kell, hogy beszívja. Eszembe jutott a lánykérés is. Eszméletlen ez a fickó…

-Szia! –öleltem át hátulról szerelmem, ki a konyhában telefonált. Adtam egy apró csókot a nyakára, utána a hűtőhöz léptem. Nem akartam zavarni a beszélésben, hisz láthatóan valami fontos dologról volt szó. Hadonászott és igyekezett visszafojtani a dühét.

-Ki az? –kérdeztem aggodalmaskodva, de erre csak fogta magát és kiment.

Igyekeztem nem foglalkozni ezzel, nyilván nem akarja elmondani ki az, tiszteletben kell tartanom. De aggódtam érte, nehogy rossz hírt kapjon vagy valami.

Hogy eltereljem gondolataimat a rémképektől, nekiültem írni. Ahhoz talán még értek. Vacsora tájt hagytam abba, mert a kis pocaklakó már jelezte, hogy nagyon éhes, így visszamentem a konyhába, főzni valami gyors kaját. Főztem egy kis tésztát, és amikor végeztem a lépcső aljához álltam, hogy szóljak Tomnak, ám helyette a telefonom csörrent meg.

-Igen?

-Egyedül vagy… -szólt bele az a hang.

-Tessék? –szorult össze a szívem félelmemben.

-A szerelmed nincs otthon… vagy igen?

-Ezt honnan… Tom? –szóltam fel

-Nem fogsz választ kapni!

-Mit csináltál vele?

-Én? Semmit…

-Te vagy az Scott?

-Hideg, nagyon hideg!

-Akkor ki vagy te?

-Majd megtudod…

A következő pillanatban csörömpölést hallottam fentről, mire ijedtségemben felugrottam.

-Ez mi volt?

-Na mit tippelsz?

-Ki vagy te és mit akarsz tőlünk… Hagyd békén a családomat, hagyj békén minket, vagy fedd fel magad, ha mered!

-Kicsim! –rohant oda hozzám az érkező Tom.

-Itt van valahol… -súgtam, amikor meghallottam a búgó hangot a vonal túlsó felén. Lerakta a gyáva féreg.

-Hol? –indult felfelé.

-Ne, kérlek, ne menj fel! Lehet, hogy még itt van!

-Épp ezért akarok! –szaladt fel, én pedig moccanni sem mertem a lépcsőről, csak leültem és reszkettem a félelemtől. Pár perccel később Tom visszajött és leült mellém.

-Semmi? –néztem rá.

-Semmi… Jól vagy?

-Fogjuk rá… Találtál valamit? Valami csörömpölést hallottam…

-Leesett a tükör a gyerekszoba faláról… az tört el…

-Nem hiszem, hogy véletlen…

-Én sem… -húzta el a száját.

-Itt volt a házban… megint… te hol voltál?

-Ne akadj ki kicsim… -kezdett bele óvatosan.

-Majd meglátjuk…

-Amikor délután bejöttél a konyhába írás előtt… vele beszéltem. Azzal az akárkicsodával. Nem tudom ki lehet, a hangja el volt torzítva, azt sem tudom, nő-e vagy férfi, de azt mondta, találkozzunk és akkor elmondja mit akar…

-Elterelés volt…

-Igen, én is azt hiszem…

-Miért nem mondtad el? Veled mentem volna és…

-És jól felidegesítetted volna magad…

-Jogom van hozzá, ha egyszer veszélyben vagyunk…

-Tudom kicsim, de az orvos megmondta, hogy vigyáznunk kell… nem szabad idegeskedned, ezt értsd meg! Jót akartam!

-Nagyon félek Tom…

-Tudom és érthető is!

-Akkor megkérlek, hogy ne intézkedj nélkülem! Lehet, hogy terhes vagyok, de nem halott!

-Tudom, és nem is mondtam, de értsd meg…

-Te is értsd meg! Megvédem azt, ami az enyém!

-Arra itt vagyok én! A te állapotodban…

-Az én állapotomban… elegem van ebből! Terhes vagyok és nem halálos beteg, ne kezelj úgy, mint egy haldoklót!

-Nem kezellek, de neked most jobban kell vigyáznod magadra, mit nem értesz ezen?

-És te mit nem értesz azon, hogy akár terhes vagyok, akár nem, meg tudom védeni magam?

-Igen? Akkor mégis miért ültél itt egyedül, reszketve a lépcsőn, amikor megjöttem?

-Tudod mit? Ne vigyázz rám… -viharzottam fel az emeletre és becsaptam magam után a háló ajtaját.

-Remek… -fújtatott Tom odalenn és elfoglalta a nappali heverőjét- Makacs nőszemély…

Fogtam magam, letusoltam én lefeküdtem aludni, ami persze nem ment. Irtó dühös voltam Tomra, de leginkább magamra, amiért ekkora hisztit csaptam. Így visszagondolva elég gyerekes voltam, de nem szeretem, amikor semmibe vesznek egy olyan ügyben, amihez nekem is rengeteg közöm van. Tudom, hogy csak jót akart, de úgy látszik ez a féltés most jött ki rajta ma 8 hónap alatt, ráadásul a hormonjaim is össze-vissza működnek a terhesség előre haladtával. Holnap bocsánatot kell kérnem tőle.

Csak forgolódtam az ágyban még órákig, nem hagyott nyugodni ez a veszekedés. Vajon Tom alszik már? Kezdtem paranoiás lenni, ugyanis mintha hangokat hallottam volna a gyerekszobából, de féltem utána nézni. A filmekben is mindig ez a vesztük. Najó, szánalmas vagyok. Nemrég még azt ecseteltem Tomnak, hogy igenis képes vagyok megvédeni azt, ami az enyém, most mégis berezeltem.

Vettem egy mély levegőt és kikeltem az ágyból. Felvettem a köntösöm és halkan átsurrantam a másik szobába. Minden jónak tűnt, biztosan csak az agyam játszik már velem, vagy nem tudom… kezdek becsavarodni ettől.

-Oké Cammie, nyugodj meg… ez nem egy film, nem lesz semmi baj… ugyan mit keresne itt az az alak ilyen későn…

Mire észbe kaptam már a lépcső tetejénél álltam és azon filóztam, vajon Tom alszik-e már. Le kellene mennem rendbe hozni a dolgokat, nem pont most kéne szétesnünk. Nem adom meg annak a szemétnek ezt az örömöt.

-Tom... ébren vagy még? –kérdeztem halkan és végigsimítottam az arcán.

A szeme csukva volt, de éreztem, hogy még nem alszik. Ő is kettőnkön agyalt?

-Cammie? –nézett fel rám.

-Ne haragudj rám… egy idióta voltam…

-Nem… -mosolyodott el- Csak félsz. Érthető!

-Nem akarok félni! Olyan akarok lenni, mint te. Bátor…

-Bátor? Kicsim, ha tudnád mennyire félek én is… ült fel és szorított helyet maga mellett.

-Nem látszik…

-Jó színész vagyok! –csókolt meg- De együtt a végére járunk…

-Egy hisztis liba vagyok… nem is értem hogy viselsz még el…

-Na elég ebből, mert bünti lesz a vége! Fantasztikus nő vagy Cammie és nem is tudod milyen bátor! Szeretlek! Érthető, hogy most kicsit másabbak az érzéseid… egy kicsit kiélezettebbek, a hormonjaid miatt, nincs mit tenni…

-Hogy lehetsz ennyire megértő…

-Na gyere ide… -fektetett el az ágyon és gyengéden masszírozni kezdtem a nyakam.

-Ez isteni…

-Csak azt jegyezd meg… hogy amíg összefogunk, és együtt vagyunk, nem tehet semmit. Megpróbál minket összeugrasztani, de ha nem hagyjuk, egy idő után belátja ezt és odébb ál. Ez legyen a stratégiánk. Addig pedig nincs más dolgunk, mint annyira szeretni egymást, ahogyan eddig! –csókolt meg hosszan.