-Én is azt hiszem… -lábadt könnybe a szemem miközben felnéztem Tom szemeibe.

-Tudom, elkéstem vele, hamarabb jött a baba, nem terveztük be, de mindketten örülünk neki! Ezt volt az álmod és mikor megismertelek, az enyém is ez lett! Hogy ez a ház nyüzsögjön a gyerekzsivajtól… Persze, egyelőre ez az egy is elég lesz! –mosolyodott el féloldalasan- Érted, mit akarok, na… -nevette el magát- Egy szerencsétlen barom vagyok… -vakarta meg a tarkóját- Szóval csak azt akarom mondani, hogy szeretlek! És nagyon boldog vagyok veled… Veled szeretnék élni mindig, mert szeretem, amikor arra ébredek, hogy hozzám vagy simulva, szeretem, amikor tusolás előtt elpirulsz, pedig már vagy százszor láttalak meztelenül… vagy amikor reggel kómásan csattogsz a csupasz talpaddal a konyhába, és mosolyogva veszed el a bögrét. Vagy amikor megleslek írás közben és rágcsálod a szemüveged és hunyorítasz, rágod a szád belsejét, ahogy koncentrálsz és leharapod a fejem, amikor megzavarlak. Hogy mindig incselkedsz velem, még amikor nem is lehet semmi, főleg mostanában. Tetszik a pocakod, imádnivaló! És a gondolat, hogy benned növekszik a kicsi babánk… a pici lányunk… Úristen mennyit rizsázok…

-Nyugodtan… -küszködtem a könnyeimmel.

-Szóval nem kell most rögtön összeházasodnunk, tudom mennyire nem vagy most elégedett a külsőddel, bár szerintem tökéletes, megjegyezném… Hanem majd ha már túl vagy a szülésen… De persze csak ha akarod! Én nagyon szeretném…

-Mit szeretnél? –kérdeztem vissza. Azt akartam, hogy megkérdezze, különben attól féltem volna, hogy nem hiszem el az egészet. Annyira tökéletes minden.

-Ja igen, a kérdés… öhm… -ereszkedett féltérdre- Cammie… kicsim… mit gondolsz, el tudnál viselni engem magad mellett évekig? Mondjuk egy élet erejéig?

-Azaz?

-Hozzám jönnél feleségül?

-Na végre! –ugrottam a nyakába meggondolatlanul, ugyanis a kis pocaklakó súlya lehúzott minket és a földön landoltunk.

-Jól vagy? –aggodalmaskodott Tom.

-Rajtad landoltam, szóval nyugi! És igen, leszek a feleséged!

-Szeretlek! –mosolygott rám csillogó szemekkel.

-Én is téged! –vigyorogtam boldogan.

Onnantól már az egész napunk turbékolással telt, a könyv írása sem érdekelt, csak egymásra koncentráltunk.

Másnap, a megbeszélt időpontra, azaz reggel 10-re a könyvtárban voltunk, Tom is elkísért, mint minden eseményre, ahová csak mennem kellett. Jól esett a támogatása és erőt adott. Megbeszéltük a könyvtár tulajával a dolgokat, kaptam egy asztalt, és egy széket és fél órára rá már jöttek is az első aláíratók. Kedvesek voltak, kérdezgettek az új könyvről, az állapotomról, Tomról és gratuláltak a babához is. Elhangzottak a szokásos kérdések is, például, hogy a főhősöket magamról, illetve a páromról mintázom-e, én pedig készségesen válaszolgattam. Néha felálltam, vizet ittam, hiszen könnyűnek tűnik órákon át csak aláírogatni a könyveket, azonban nem az, nagyon fárasztó.

-Kicsim, pihenj egy kicsit… -súgta a fülembe Tom pár órával később. Valahogy a tömeg sehogy sem akart fogyni és már kezdett fogyni a levegőm.

-Azt hiszem, az jót tenne… -sóhajtottam mélyet- Kérlek… szólj a tulajnak, hogy szellőztessen… baromi meleg van…

-Jól vagy?

-Jól leszek…

-Nem kellett volna egyhuzamban ennyit írnod, bedagadt a csuklód… -húzta ki a székem.

-Bocsánat! Egy kis szünet! –fordultam az olvasókhoz, akik csak együtt érzőn mosolyogtak rám, én pedig hátra mentem inni egy kis vizet.

-Jól vagy? –csatlakozott hozzám Tom.

-Ne aggódj! –simogattam meg az arcát- Ilyen egy dedikálás…

-Azért ne hajszold túl magad! –csókolt meg.

10 percet pihentem, addig Tom mindent elintézett és mire visszaértem már járt a levegő és újult erővel ültem vissza a helyemre.

-Köszönöm! –mosolyogtam hálásan Tomra.

-Kitartás! –csókolt meg, mire az emberek huhogni kezdtek. Zavartan vettem kezembe újra a tollat és fordultam a következő emberhez.

-Kinek írhatom?

- Egy különleges rajongónak… -mondta a nő mély hangon, én pedig már nem is törődtem vele, ki az, csak gépiesen írtam és csúsztattam vissza a könyvet utána, hogy jöhessen a következő. Minél előbb haza akartam jutni.

-Kinek írhatom? –kérdeztem pár óra múlva.

-Írd azt, a legjobb pasinak a világon!

-Tom… -néztem fel rá mosolyogva- Hová lett mindenki?

-Már csak én vagyok, büszke vagyok rád! Kemény 4 órád volt!

-Szóval vége?

-Még ezt alá kell írnod…

-Rendben… de én döntöm el, mit írok bele… -húztam magam elé a könyvet és egy kis gondolkodás után írni kezdtem bele. Ám a pár sor helyett egyre több és több lett, mígnem lapoznom kellett. Még jó, hogy 2 üres lap van benne.

-Szívem, ha újabb regénybe fogsz, hozom a géped… -könyökölt az asztalra Tom.

-Css… ne zavarj meg! –írtam tovább és tovább- Tessék! –toltam vissza elé, de mielőtt elkezdhette olvasni, becsaptam előtte.

-Hé!

-Nem most olvasod el!

-Miért? –nézett rám megszeppenve.

-Majd az esküvőnk napján! Addig nem!

-Nemár… én most akarom…

-Kérlek…

-Tudod, az nem úgy megy ám, hogy te kérsz és nem adsz cserébe semmit… -vigyorgott.

-Kapni fogsz… -néztem rá csábosan, mire átjött az én oldalamra, felrántott a székből és szenvedélyesen megcsókolt.

-Ezesetben… siessünk!

-Fáradt vagyok… -dobtam le a kulcsomat haza érkezve és a csuklómat masszíroztam- Mintha egész nap bilincsben lettem volna… azt hiszem, ma kihagyom az írást…

-Akkor letusolunk és megmasszírozlak… -csókolt a nyakamba szerelmem.

-Aztán én is megmasszírozlak… -néztem fel a szemeibe.

-Alig várom…

-Viszont nem biztos, hogy beférsz még mellém a zuhany alá… -pirultam el.

-Majd behúzod a nagy hasad! –cukkolt.

-Én is téged! –vágtam nyakon finoman.

-Tudod hogy értettem… De tőlem fürödhetünk is… reggel is olyan jó volt… -jártak kezei a pólóm alatt és a hasamat simogatta.

-Már nem emlékszem… -sóhajtottam fel.

-Akkor felfrissítem a memóriád… -húzott magához.

-A pici…

-Mi? –engedett el ijedten- Ne haragudj, nem akartam! Én… én tényleg nem… Cammie?

-Nyugi már szívtipró, csak hülyéskedtem, semmi bajom!

-Húú… ez… ez nem jó játék ám! Megijedtem! Aljas némber, még megbánod! –közeledett.

-Mit akarsz csinálni? –hátráltam a falhoz.

-Emlékszel, amikor vigyáztam rád?

-Mindig vigyázol rám…

-Amikor a testőröd voltam… és este elkaptalak… minek is neveztél?

-Gyávának…

-Pontosan… aztán bebizonyítottam, hogy nem vagyok gyáva… -csókolt a nyakamba.

-Igen… -remegtem bele minden mozdulatába.

-Hát most nem fogom bebizonyítani… -lépett el tőlem, mintha arcon ütöttek volna.

-De…

-Na mi az kedves, mégis akarod? –kérdezte nevetve- Ugye milyen rossz, amikor felizgatnak? Én ezt érzem nap, mint nap…

-Ne haragudj…

-Kiengesztelhetsz…

-Várj… néztem a kis asztalkára.

-Ne terelj…

-Várj már… ez a levél a tiéd? –kérdeztem megmutatva neki az említett tárgyat.

-Nem, miért?

-Mert ezen nincsen cím, se feladó! Ami azt jelenti, hogy ezt idehozták… Valaki bejött a házba…