-Helló kisöreg, odabent vagy még? –hallottam ködösen ezeket a szavakat- Ne kínozd anyut nagyon, rendben? Jó meleg van odabenn? Éhes vagy? Szükséged van valamire? Egy kis zenére? Éhes vagy?

-Ugye nem várod, hogy válaszoljon? –mosolyodtam el és kinyitottam a szemem. A hasamon fekvő szerelmemre néztem, aki a köldökömet csókolgatta.

-Ki tudja…

-Bolond vagy… -kuncogtam.

-Jó reggelt kicsim! –kúszott fel hozzám egy csókért és szorosan a karjaiba zárt.

-Jó reggelt Tom… -bújtam jólesően meleg mellkasához- Mióta vagy fent?

-Mióta a hasadhoz beszélek…

-Judy nem hívott?

-A holnapi könyvdedikálással kapcsolatban? Még nem… Gondolom tiszteletben tartja, hogy a kismama még szeretne aludni!

-A kismamának ma még írnia is kell, hogy készen legyen, mire a kislurkó megérkezik…

-Még van egy hónap Cammie…

-Tudom, de mostanában folyton elvonja valami, vagy valaki a figyelmem az írásról…

-Ó bocsánat, akkor ezen túl majd nem csókolgatlak, nem cirógatlak és nem…

-Nem mondtam, hogy ez baj! –simítottam végig Tom mellkasán, mire felnyögött.

-Ez nem fair, ugye tudod? Még egy hónapig nem… Kikészülök…

-Ezért kell az írásra koncentrálnom, hogy nekem se azon járjon az eszem! –kacsintottam rá, majd kiszálltam az ágyból, ő pedig nevetni kezdett- Najó Tom Kaulitz, add vissza a ruháimat! Mi ez az új szokásod, hogy levetkőztetsz, miközben alszom? –tettem csípőre a kezem.

-Ha más nem, legalább ennyi élvezet hagy jusson nekem! –mosolyodott el csibészesen. Lehetetlenség rá haragudni.

-Rossz vagy! –vettem fel a köntösöm- Mellesleg jut neked más élvezet is! –mentem a fürdőbe és megengedtem a meleg vizet a kádban.

-Nekem az nem elég… -ölelt át hátulról és lesimította vállamról a finom selyemanyagot.

-Nem tehetek róla, ha telhetetlen vagy… Egyébként sem értelek…

-Miért? –csókolt a nyakamba, mire kirázott a hideg.

-Hogyan kívánhatsz, amikor nézd meg hogyan nézek ki…

-Hogyan?

-Nagy a hasam, biztosan híztam néhány kilót és…

-Én egy dögös és szexi kismamát látok, akiben ott növekszik a mi kisbabánk… -húzott magához közelebb, így érezhettem, hogy valóban kíván. Felfoghatatlan.

-Tudom, hogy az orvos azt mondta, hogy lehet, de… én nem szeretném, egyszerűen így nem tudnám normálisan élvezni, kérlek, értsd meg! Folyton aggódnánk, nem-e megnyomtuk a picit és ehhez hasonlók…

-Tudom! –fordított maga felé és felemelte az állam- Megértem kicsim! –csókolt meg- Azért még fürödhetek veled?

-Ha beférsz mellém! –nevettem.

Megoldottuk, Tom beszállt és nekidőlt a kád szélének, én pedig háttal ültem neki és a mellkasának dőltem. A közös fürdést követően ő elszaladt reggeliért, én addig átnéztem az előző napi termést a gépen, ami csak pár sorból állt. Tényleg bele kell húznom, ha azt akarom, hogy a kisbaba meg jöveteléig készen legyek, mert ha megszületett, csak vele és Tommal szeretnék foglalkozni egy ideig. Persze Tom itt van nekem, mindenben segít, de nem akarom, hogy csak ő vigyázzon rá, míg én dolgozom, még ha otthon is. Ott akarok lenni a kicsi minden percénél. Amikor egy évvel ezelőtt volt ez a Scott-os ügy, eléggé megijedtem és Tom ott volt velem végig és vigyázott rám. Már túl tettem magam azon az incidensen, próbálok a pozitív dolgokra koncentrálni, ám néha nehéz elhinni, hogy ami most van, az a valóság. Hisz túl szép, hogy igaz legyen.

Amikor Tom visszajött és összejöttünk, féltem, hogy az írásomon is látszik majd, hogy nem leszek olyan jó, csalódnak bennem az olvasók, de szerencsére nem ez lett. Sikerült továbbra is megtartanom azt a kis külön dimenziót és elvesznem a cselekményszálakban, beleélnem magam a karaktereimbe. Természetesen a férfi főhősöm nekem örökre Tom lesz, de Judy megnyugtatott, ugyanolyan izgalmasak a cselekmények, a csattanók és persze az, ahogyan a két szereplő egymásra talál.

-Megjöttem szívem… -nyomott egy csókot fejem búbjára Tom- Kapsz még 10 percet!

-Nagylelkűséged határtalan! –nyújtottam ki rá a nyelvem- De már megyek is, jelenleg semmi ötletem sincs…

-Inspiráció kell…? -húzgálta a szemöldökét.

-Imádom azt a perverz vigyorodat drágám! De nyugodj le! –nevettem és helyet foglaltam az asztalnál.

-Megértelek! Jó étvágyat! –csókolt meg és velem szemben leült- Hogy haladsz?

-A könyvvel? Sehogy… de délután nekifekszem! Dolgozol ma?

-Igen, Bill hívott a boltban, de csak pár órára! El kell intéznem a dolgaimat, hogy egy hónap múlva itt lehessek!

-Miattam igazán nem kell lemondanod a munkádról…

-De én le akarok! A kicsi mellett és melletted a helyem, ezt már megbeszéltük! Alig várom…

-Édes vagy… a szoba hogy áll?

-Tegnap kipakoltam belőle, ha hazaértem, kifestem!

-Segíthetek?

-Még mit nem! Hogy beszívd azt a szagot és…

-Ne is kezd el… Nem lesz semmi bajom! Nyugi! –mosolyogtam rá. Néha nehéz eldönteni, melyikőnk aggódik jobban- De akkor én, majd csak írok! 3 fejezetet meg kellene írnom ma…

-Majd szólj, érdekel, mi van eddig!

-Rendben! Ez Judy lesz… -álltam fel telefonom csörgése hallatán, ami a konyha pulton volt és felvettem- Haló…

Jól sejtettem Judy hívott, és megbeszéltük a holnapi könyvdedikálást a város könyvtárában. Azt mondja, nagy siker lett és sok emberre számít, én pedig boldog voltam, hogy ennyire szeretik az emberek, amit írok.

Reggeli után visszaültem hát a géphez, újraolvastam még egyszer az utolsó fejezetet, és neki láttam az írásnak. Tom elment dolgozni, így egyedül maradtam a gondolataimmal és sikerült megírnom 2 fejezetet, aminek a végére már kellőképpen fáradt voltam, így lefeküdtem aludni.

Amikor felébredtem, Tomot találtam magam mellett, kezei szorosan fonódtak a hasamra, édesen szuszogott a nyakamba. Mosolyogva néztem, a következő pillanatban pedig rúgott egyet a pici.

-Ezt érezted? –pattantak ki a szemei és rám nézett.

-Te érezted? –néztem nagyokat- Nem vagy semmi!

-Bébi rúgás radarom van! –vigyorgott- Fájt?

-Hát nem volt éppen kellemes! –nevettem.

-Megmondtam, hogy ne bántsd anyucit! –beszélt ismét a hasamhoz- Szobafogság!

-Még meg sem született!

-Igazad van! Magzatfogság kisasszony!

-Te tényleg nem vagy ép! –tartottam vissza a nevetést nagy nehezen és megcsókoltam- Mikor értél haza?

-Egy-két órája azt hiszem… Festeni akartam a szobát, de aztán megláttalak és nem bírtam megállni, hogy ne bújjak be melléd!

-Könnyű téged lazsálásra rávenni, szerinted ez így jó lesz?

-Jól van már, megyek! –szállt ki mellőlem- De akkor te se lógasd a formás kis lábadat!

-Írtam két fejezetet! -húztam ki magam büszkén.

-Csak hogy háromról volt szó!

-Rapszolgahajcsár… -néztem rá morcosan és én is kikeltem az ágyból.

Visszamentem írni, addig Tom festett. Kíváncsi leszek, milyen színt talált ki a kicsinek, elvégre lány lesz, viszont azt megbeszéltük, hogy rózsaszínt egyikőnk sem akar.

-Kicsim? –jött be hozzám, a dolgozószobába késő délután.

-Igen? –vettem le az olvasó szemüvegem fáradtan.

-Gyere, mutatok valamit…

-Kész a szoba?

-Majd meglátod…

Megfogta a kezem és felvezetett a lépcsőn a gyerekszobába. Elakadt a lélegzetem, olyan jól megcsinálta. Világos lila lett a fal, de nem ám akárhogy, a földnél egészen sötét és felfelé a plafon felé pedig egyre világosabb.

-Nagyon szép lett! –csókoltam meg.

-Már egy kisszekrény is bent van, látod? –mutatott az ablak alatti fehér bútorra.

-Igen… -léptem oda hozzá- Hát ez meg?

Egy kisdoboz volt a tetején, nem is sima, hanem egy gyűrűsdoboz.

-Nos igen… ez a dobozka azt hiszem, egy kérdést vet fel…