Igen, abban a pillanatban, mikor megláttam Tomot, már tudtam. Beleszerettem.

-Tom… -sóhajtottam fel megkönnyebbülve, míg ő a falhoz passzírozta Scottot, aki csak össze-vissza kalimpált.

-Engedj el, ki a franc vagy te?

-A testőre! –szűrte a fogai közt Tom idegesen.

-A… milye? –visított- Te felvettél egy testőrt? Ellenem?

-Nem tudhattam, hogy te leselkedsz utánam! Tudod ezt bűnteti a törvény Scott! Menj innen és hagyj békén!

-Ezt nem teheted! Engedjen már el izomagy!

-Cammie? –nézett rám Tom válaszra várva, én pedig úgy döntöttem, megkínozhatnánk egy kicsit. Tekintetemmel válaszoltam, amit Tom meg is értett és szorított a fogásán.

-Héé…

-Na, halljuk mit akar! –préselte bele öklét Scott bordái közé.

-Az csak rám és… -kezdte Scott, de Tom félbeszakította csuklójának „kényeztetésével”- Én… é-én csak… megbántam, amit tettem és vissza akarom szerezni!

-Cammie? –nézett rám újfent, mire csak bólintottam egy nemet- Nem kér magából!

-Én tudom, hogy még meg lehet oldani!

-Najó, ez már kezd nevetségessé válni! –sóhajtottam- Tudom, mit akarsz Scott! Nem én kellek neked, hanem a pénzem! Mennyivel tartozol?

-Tessék, nem értem miről… áá, ez fáj! –sipítozott Tom szorítása miatt.

-Az bezzeg nem fájt te szemét, amikor Cammie-t szorongattad!

-Lefeküdtetek, mi? –írta alá a halálos kivégzését.

-Ne! –állítottam meg Tomot, akinek már lendült a keze- Én akarom! –húztam be egyet Scott önelégült fejének- És most újra… mennyivel tartozol?

-Cammie…

-Ugyan már, tudom miért akarsz hirtelen visszakapni! Olvastam, hogyan megy egy válás és az ügyvédem is tájékoztatott. Ha lefekszünk még a válás kimondása előtt, az egész semmis!

-Én csak…

-Te csak hülyének néztél! De Scott! Soha többé nem függök már tőled! A ház az én nevemen van, a válás után is az enyém marad! Tehát magánlaksértést követtél el! Örülj, hogy nem csukatlak le! Most pedig menj el és vissza se gyere soha többé! Engedje el Tom…

-Biztos? Én igazán szívesen földbe döngölném…

-Ne csábítson… -mosolyodtam el- Egyébként sem szeretnék lesüllyedni az ő szintjére… ha egyáltalán már nem késő…

-Ezt még megkeserülitek…

-Najó, egy aprócska pofon talán még belefér… -kacsintottam Tomra, aki cselekedett is, majd kilökdöste a nem túl szabályosan járó Scottot a kerítésen túlra.

-Köszönöm! –ugrottam Tom nyakába amint visszaért- Nagyon megijedtem! –sírtam el magam és a nyakába fúrtam az arcom.

-Vége… -simogatta a hátam.

-Amikor meghallottam a hangját, és amikor elkapott! Annyira féltem…

-Én is, amikor itt találtam! Azt hittem, hogy bezártuk a terasz ajtaját, ezért arrafelé nem is igazán figyeltem! Aztán amikor nem hallottam és nem láttam semmit, attól féltem már bent van…

-Köszönöm, hogy megvédett!

-Jól van… vége… Cammie?

-Igen? –néztem fel rá.

-Ne csinálja ezt, különben…

-Különben…

-Különben olyat teszek, amit megbánnék… újra…

-Megbánta? –céloztam a múltkori együttlétünkre, hiszen tudtam, hogy ő is arra gondol. Az emléke még bennem is elevenen élt. Nem tudtam elfelejteni.

-Azt kellene mondanom, hogy igen… -sóhajtott lemondóan.

-De?

-De gyűlölök hazudni… -csókolt meg szenvedélyesen- Azonban…

-Ne, ne mondjon semmit! Ma ne… -fúródtam közelebb hozzá, ő pedig magához szorított és a hátamat simogatta. Lehajolt hozzám és újra megcsókolt. Pontosan tudta, hogy most erre van szükségem. Egy kis gyengédségre. És ő azt is adta nekem, egész éjszakán keresztül csak óvott és védett. Még ha csak ennyire is, legalább az enyém lehetett a szerelme és ez nekem mindennél többet jelentett.

Reggel, ahogyan számítottam is rá, már nem volt mellettem. Elment és tudtam, soha többé nem látom. Én egy ügyfél voltam neki. Az utolsó, akit elvállalt és most biztosan otthon ünnepel, hogy vége. Nekem is azt kellene tennem. Hisz már nem vagyok veszélyben, Scott soha többé nem merészkedik a házam környékére sem, egy hét múlva pedig kimondják a válást. Akkor miért érzek mégis ürességet?

Már a kávénak és az ételnek sem volt semmi íze, valahogy a munkám közben sem éreztem magam otthon. Minden párbeszéd és csók üres volt benne. Judy is megjegyezte és a kérésére megerőltettem magam. Csak a munkára koncentráltam és arra, hogy minél többet tudjak írni. Napokig a gép előtt ültem, alig megszakítva a munkát, még a telefont is kihúztam, nehogy megzavarjanak. Elég sokat haladtam előre, pedig sokszor megakadtam. A férfi figurája… Tom figurája elvonta a figyelmem. Elméláztam azon, mit is szeretek Tomban és vajon a hősnő mit szerethet a férfiban. Nem tudtam konkrét példákat felhozni, az egyetlen normálisnak tűnő magyarázat a személyiség volt. Mi másért…

Tom rejtélyes, mégis odaadó, még ha csak am unkáját is végezte. Figyelmes és körültekintő. Van benne egy bizonyos fegyelmezettség, de ugyanakkor könnyen lehet vele beszélgetni. Vajon hol lehet most…

Repültek a napok, közeledett a válásom is. Minden reggel azzal kezdtem a napom, hogy körbenéztem a házban, este pedig alaposan bezártam mindent. Tom már nincs itt, kellemetlen lenne, ha Scott tényleg a látogatását tenné nálam. Nem biztos, hogy el tudnék bánni vele.

Szerencsére nem akadt ilyen problémám, talán tényleg ráijesztettünk akkor.  Nagyon nem szerettem volna az ellenkezőjét. Még mindig félelem fogott el, ha csak bele gondoltam, mi van, ha Tom percekkel később jön…

-Azonnal indulok… -mondtam ügyvédemnek, aki nagy nehezen el tudott érni, mikor a válás előtti órában visszadugtam a teleont a konnektorba. Letettem a kagylót és felkaptam a táskám.

-Vágjunk bele… -sóhajtottam izgatottan. Ma végre vége ennek az egésznek. Ez a hét lassabban telt el, mint szerettem volna és nem tudtam, pontosan miért. Azért-e mert nagyon vártam a válást, vagy Tom hiánya miatt. Mindkettő elég sanszos volt, de végre eljött a pillanat.

Beszálltam a kocsimba és a bíróságra hajtottam. Nem volt zökkenőmentes válás, de a végére meg tudtunk egyezni. Enyém maradt a ház, ahogy azt előre mondtam Scottnak és mivel az autót eleve én vettem és a nevemen volt, az is. Scott persze még bepróbálkozott, mielőtt beléptünk volna a terembe, de esélye sem volt. Megkönnyebbülten hagytam el a bíróságot és egy kávézóba mentem megünnepelni. Judy-val is találkoztam, leadtam az eddig kész anyagot.

-Látom, megerőltetted magad! –mondta, miután elolvasta.

-Muszáj volt! Erőltetettnek tűnik?

-Nem, nem ez jó…

-De?

-De… valahogyan nem érzem azt a tüzet, mint amit az elején… Mi van Tommal?

-Az Ted…

-Nem a regénybeli főhősre gondolok Cammie… -emelte rám barna szemeit kíváncsian.

-A testőrömre?

-Igen! Hova tűnt?

-Honnan…

-Valami hiányzik az írásodból Cammie! Amikor Tom itt volt, úgy írtál, mint egy megszállott!

-Talán most nincs ihletem!

-Elment?

-El… -sóhajtottam.

-Sajnálom… nézd én azt mondom, próbálj meg túllépni rajta…

-Nem voltam belé szerelmes!

-Nem voltál… még mindig az vagy…

Sokáig agyaltam még Judy szavain. Még mindig az vagyok, rendben. Ezt nem tagadom. De mi az, hogy hiányzik valami az írásomból? Semmi konkrét dolgot nem mondott. Márpedig nekem azok kellenek. Mert szerintem is hiányzik valami… Én is észrevettem, hogy nem olyan jó, mint szokott, de azt hittem, ez csak szerintem van így.

De ha Judy is észrevette, nagy gond lehet.

Azonnal rájöttem mi hiányzik regényemből, amikor hazaérkezve találtam valakit az ajtómban. Az illető hanyagul nekidőlt a falnak, barna szemei pontosan úgy csillogtak, mint ahogyan emlékeztem rá. Laza farmert hordott, fehér trikóval és kék-fekete kockás inggel, ami őrjítően nézett ki rajta. Fehér fejkendője szorosan simult fekete fonatai köré, fekete ajakpiercingje megcsillant a napfényben.

Tom…