-Mégis hogy mer velem így beszélni? –mentem Tom után- Maga egy alkalmazott ebben a házban és…

-Maga meg egy makacs nőszemély, aki tesz mások figyelmeztetéseire és tanácsaira! Fogadni mernék, hogy még élvezi is a helyzetet!

-Hogy? Maga szerint mit lehet ezen élvezni? Be vagyok ide zárva egész nap, ráadásul egy ilyen fegyelmezetlen férfival, mint maga!

-Én vagyok fegyelmezetlen? Maga nem fogad szót!

-Egész életemben irányítottak, bocsásson meg, hogy 25 évesen végre elkezdenék élni!

-Ezzel semmi baj nincs is! De legalább akkor fogja vissza magát! Úgy nem tudom megvédeni, ha nem akarja…

-Pedig én az elejétől fogva nem akartam, emlékezzen csak vissza!

-Mégis bele ment… Miért?

Najó, azt mégsem mondhatom, hogy azért, mert elvarázsolt a külseje és az a halvány mosoly az arcán. Úgysem hinné el.

-Nagybátyám miatt… Nem akarom, hogy aggódjon…

-Mégis van rá oka, ha maga csak így lelép az éjszaka közepén!

-Rendben! Itthon leszek minden egyes percben, nem megyek sehová! Nyugodtan szereljen rácsokat is az ablakomra! –hagytam ott.

-Cammie! –kiabált utánam, de ügyet sem vetettem rá- Hogy az a rohadt…

Mosollyal az arcomon léptem be a dolgozó szobámba és leültem a székembe. Egy ötlettől vezérelve felkaptam a laptopom és megkerestem Tomot.

-Nézzen körbe! –mondtam neki.

-Tessék?

-Nézzen körbe, kint fogok dolgozni…

-Azért is, ugye? –sóhajtott elmosolyodva- Jó! Körbe nézek! Jöjjön… -fogta meg a kezem, mire egy hatalmasat dobbant a szívem és elpirulva követtem. Kimentünk az udvarra és megálltunk a medence mellett.

-Most hallgatózik?

-Igen, maradjon csendben… -cirógatott végig ujjaimon, vajon szándékosan?

Pár perc múlva már a hintaágyon ültem, mellettem Tom terpeszkedett a könyvemmel a kezében. Attól a bizonyos naptól kezdve nem szekáltuk egymást, nem veszekedtünk és Tom is belátta, hogy a teljes elszigeteltség nem megoldás. Nem történt köztünk semmi, egyetlen egy csók sem, sem tapizás, de még csak szemezgetés sem. Maga volt a pokol, de inkább ez, minthogy ne legyen itt velem és vigyázzon rám.

-Egy helyben topogunk… -mondta egyik reggel, nagyjából egy héttel később.

-Hogy érti?

-Azt hiszem a kukkolója lelépett… Amikor én itt vagyok, nem jön elő! De amikor elbújok és várok 10 percet, ismét észlelem a jelenlétét…

-Ez ijesztő…

-Talán tudja, ki vagyok! Csak akkor csalogathatjuk elő, ha én nem vagyok itt?

-Itt hagy? –estem kétségbe- És ha egy sorozatgyilkossal van dolgunk? Kérem…

-Érdekes, ha én mondtam ezt az elején, maga tett rá! –mosolyodott el- Nem, nem megyek el! Csupán úgy teszünk…

-És így előcsaljuk? Biztos benne, hogy ez menni fog?

-Bízzon bennem… -simogatta meg az arcom.

-Rendben… mikor csináljuk?

-Este a legcélszerűbb! A sötét miatt, és akkor kellőképp el tudnék bújni én is…

-Rendben… akkor este…

-Nem lesz baj Cammie… Vigyázok magára!

Egész nap nyomasztó hangulatom volt. A gondolat, hogy ma végre megtudom, ki miatt kell rettegésben élnem, na és persze az is közrejátszott, hogy valószínűleg Tom nemsoká elmegy. Mi is tarthatná itt… Szívem szerint halasztottam volna még, de meg kell tudnom, ki miatt kellett így élnem az elmúlt egy hétben. Este 7 felé Tom bejött hozzám a cuccaival.

-Készen áll? –dőlt az ajtófélfának.

-Nem… de csináljuk… -sóhajtottam.

-Reszket! Minden rendben? –kapta el a kezem, ahogy elmentem mellette.

-Csak ideges vagyok… Ez minden… -néztem a szemébe és az ajkaira felváltva.

-Nyugodjon meg… Minden rendben lesz…

-Ígéri? –néztem fel rá.

-Ígérem… -fogta meg az arcom és gyengéden megcsókolt. Tudom, hogy csak azért tette, hogy lenyugodjak, és be is jött. A csók végén mélyen a szemembe nézett. Mondani akartam valamit, de adott egy puszit a számra és elengedett.

-Nyomás… - simított végig arcomon, majd előre ment.

Indulhat a színjáték. Kikísértem Tomot, mintha épp most menne el… végleg. Nem akartam, hogy ez a pillanat a valóságban eljöjjön.

-Kösz, hogy itt volt… -hálálkodtam az ajtóban és az ég felé néztem. Még nem volt sötét, de annyira igen, hogy bárki észrevétlenül el tudjon bújni a bokrok alatt.

-Lát valamit? –kérdezte Tom suttogva.

-Nem… -ráztam meg a fejem.

-Nincs mit! –mondta már hangosabban- Ne féljen! –kacsintott rám, majd elment. Hosszan néztem utána, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy bármikor nekem eshet valaki. Elfogott a félelem és a paranoia. Berohantam a házba és becsaptam magam mögött az ajtót. Kellett pár perc, hogy lenyugodjak. Az isten szerelmére, hisz azt sem tudom, kitől féljek…

Bementem a konyhába egy nyugtató üdítőért és leültem. Nem tudtam, mit kéne tennem most, Tommal ezt nem beszéltük át. Csak annyit mondott, tegyem azt, amit szoktam… Remek. Ezzel ki vagyok segítve. Mégis miben segítene az, ha nekiállnék írni? Belemerülnék a munkának és nem hallanám, ha jön valaki. Kész öngyilkosság. Így csak a nappaliban ücsörögtem feszülten és vártam. Hogy mire? Magam sem tudtam, de valahogy vérfagyasztó volt arra gondolni, hogy a kukkoló már útban van felém. Szaporán körbe forgattam a fejem, de miután semmit sem láttam vagy 10 percig, bekapcsoltam a tv-t. A nagy ő ment benne, az amerikai változat, szánalmas volt. Sosem jelentkeznék egy ilyen műsorba, az egész világ előtt megalázni magunkat? Köszönöm, nem…

-Azt hittem, nem szereted az ilyen műsorokat… -rémisztett halálra egy hang valahonnan a kanapé mögül, mire megugrottam- Na mi az, megijesztettelek?

-Mi a fenét keresel itt?

-Egyértelmű… téged! Ki volt ez az alak? Végre elment.

Hát persze! Tudhattam volna, hogy Scott volt az, aki ólálkodott a házam körül, a buliban is Tomról kérdezősködött. Miért nem jutott eszembe? Talán mert el voltam foglalva azzal, hogy Tomot utálom, aztán pedig szeretem.

-Csak egy barát… -vágtam rá- Meglátogatott… De te mit akarsz itt? Hogy jutottál be?

-Mindig elfelejted bezárni a terasz ajtaját…

-Az nem azt jelenti, hogy be is jöhetsz! Ez már az én otthonom és neked többé nincs bejárásod!

-Mégis itt vagyok! És amíg a válást ki nem mondják, nekem is van jogom itt lenni!

-Kidobott a szeretőd? –álltam elé dühösen.

-Beszéljünk úgy, mint két felnőtt… Cammie… nagy hibát követtem el!

-Azzal hogy idejöttél? Egyet értek!

-Azzal, hogy elhagytalak…

-Már megbocsáss, de nem te hagytál el! Te megcsaltál engem Scott! Ezért dobtalak ki! Egy hét múlva kimondják a válást, már nem tehetsz ellene semmit!

-Valamit azért mégis… -lépett közelebb.

-Na, igen… -hátráltam- Meg is próbáltad múltkor… de nem jött össze! És nem is fog! Bármikor megtehetem azt, amit akkor… ezt jobb, ha nem felejted el!

-Hülye voltam, elismerem, nem kellett volna erőszakoskodnom!

-Pontosan! És most kifelé! –mutattam az ajtó felé.

-Tudom, hogy még szeretsz… -felelte mézesmázosan.

-Rosszul!

-Még meg lehet menteni a kapcsolatunkat! Ugyan… kicsim! Tudod, hogy milyen jól meg voltunk mi ketten!

-Te esetleg! Én csupán a ház dísze voltam! És persze a tiéd! Nincs szükségem ilyen életre!

-Már pedig ez lesz és jobb, ha kezded elfogadni! –rántott magához a csuklómnál.

-Engedj el, ez fáj…

-Fog még más is fájni, ha ellenkezel! Nem lehetsz ilyen önző Cammie!

-Én önző? –lábadt könnybe a szemem a fájdalomtól.

-Itt élsz az én házamban…

-Sokkal inkább az enyém, mint a tiéd… én néztem ki, én rendeztem be… az én fáradozásom van benne…

-Én pedig megvettem neked! –szorított erősebben, alig bírtam megállni, hogy ne kiáltsak fel.

-Engedj el…

-A számból vette ki a szót! –hallottam meg Tom hangját is és azonnal megszűnt a szorítás.