-Elolvasni? –nyeltem egy nagyot.

-Persze csak ha nem zavarja…

-Öhm… nem, nem az csak… persze, egészen nyugodtan… -erőltettem magamra egy mosolyt.

-Csak hogy legyen mivel elfoglalnom magam, míg maga bezárkózik ide! –állt fel- Mit enne ebédre?

-Fogalmam sincs, de ne főzzön, maga itt vendég… vagyis valami olyasmi… Ismerek egy jó éttermet!

-Rendben, szóljon, ha éhes… -hagyott magamra.

Még szenvedtem egy fél óráig, de csak azért, hogy ne tűnjek annyira lelkesnek a közös ebéd miatt, pedig már nagyon vártam. Meg akarom ismerni Tomot, még ha ez nem is jó ötlet. Felszaladtam a szobámba, villámgyorsan letusoltam és megszárítottam a hajam. Gyors smink, felvettem egy egybe részes rövid szoknyát és egy sarut. Befújtam magam a legfinomabb parfümömmel és lementem Tomhoz.

-Részemről mehetünk… -támaszkodtam a nappali falához.

-Rendben… –nézett fel rám Tom a könyv felett és elakadt a szava.

-Milyet olvas?

-Ez azt hiszem, romantikusnak indul…

-Mi a címe?

-Blue Hawaiian!

-Az az egyik kedvencem…

-Miért egy koktél neve a cím?

-Mert minden a miatt a bizonyos koktél miatt van! Hm, ha jól emlékszem… fehér rum, egy kis kókuszlikőr, blue curacao, ananászlé és jégdara… Kóstolta már? Nagyon finom…

-Még nem…

-Elkészítem magának, ha haza értünk! És Tom… ez nem romantikus könyv…

-Szóval valakit meggyilkolnak? De kit?

-Majd megtudja… -kacsintottam rá.

-Elhúzta a mézes madzagot, mostmár muszáj elolvasnom…

-És eddig hogy tetszik?

-Hm… majd ebéd közben elmondom…

-Az a bizonyos mézes madzag…

Egy közeli étterembe sétáltunk el, 20 perc alatt megvolt és ilyen jó időben még jól is esett mindkettőnknek. Bent hűvös volt, az étteremben alig voltak, de örültem neki. Legalább nincs, mi elvonja a figyelmem és nem jönnek oda, hogy én vagyok-e az és kérhetnek-e aláírást. Általában az éttermekben előfordul, ezért nem gyakran járok oda. Jó érzés persze, de úgy gondolom, az embernek kell, hogy legyen magánélete. Ja, igen, ami nekem nincs…

Megrendeltük az ételt és hozzáfogtunk az evésnek.

-Szóval? –tértem vissza a könyvhöz.

-Már vártam mikor kérdez rá! –nevetett fel Tom. Milyen édesen nevet… Egészen összeszűkülnek közben a szemei.

-Szeretem tudni mit gondol az olvasó… -támaszkodtam kézfejemre és figyelmesen néztem őt.

-Az első pár fejezeten vagyok túl és eddig tetszik… De miért nem a gyilkossággal kezdte, mint általában az írók?

-Nem tudom, fontosnak véltem, hogy előbb megismerhessük a körülményeket és egy kicsit a szereplőket, hogy mennyire más életet élnek! De aztán egyik pillanatról a másikra egymás életének részeseivé válnak…

-Igaza van… maga remek író…

-Köszönöm, de azért annyira nem nagy szám…

-Minden író alá értékeli magát? Ha ez a könyv tényleg krimi, ahhoz sok ész kell, nem? Kitalálni a gyilkosságot, a körülményeket, a tettest és úgy rendezni, hogy a végén meglepetés legyen a kiléte!

-Na, igen, a megdöbbentés!

-Maga nagyon okos…

-Hozhatok még valamit? –lépett asztalunkhoz a pincér.

-A számlát… -bólintott Tom.

-Ragaszkodom hozzá, hogy én álljam…

-Miért? Nem vagyok szegény! Tudja… én nem azért csinálom, amit csinálok, mert kell a pénz! Azért dolgozok, mert szeretem csinálni…

-Kockára teszi az életét másért?

-Régebben igen, de mostanában kisebb melókat vállalok…

-Engem…

-Ez még nem tudom az lesz-e… A nagybátyja jó barátom, miatta vállaltam el… és ez lesz az utolsó munkám…

-Akkor jó… -könnyebbültem meg.

-Mehetünk? –állt fel az asztaltól Tom és követtem ki az utcára.

Sétálgattunk egy kicsit a városban, aztán hazafelé vettük az irányt, mert már kezdtünk elfáradni.

-Finom volt az ebéd… -mondtam, ahogy beértünk a lakásba.

-Szerintem is… Mondja, nem nagy ez a lakás magának?

-Arra céloz, hogy egyedül vagyok?

-Nem, nem azért mondtam… -szabadkozott.

-Tudom… és de, szerintem is nagy… de még reménykedek…

-Miben? Hogy rendeződik a kapcsolata a férjével?

-Tessék? Nem, nem az ki van zárva!

-Akkor?

-Abban reménykedem, hogy lesz még normális pasi is a földön… és egyszer talán… megtöltik ezt a házat a szaladgáló gyerekek…

-Miért nincs gyereke? –nézett rám figyelmesen és azt láttam a szemén, hogy tényleg érdekli a téma.

-Ez… bonyolult… tudja a férjem… nem akart… én pedig…

-Nem vitatkozott…

-Igen! Én csak amolyan dísz voltam mellette…

-Nem lehetett könnyű…

-Nos… -vettem egy mély levegőt- Neki látunk annak a koktélnak? –tereltem el a témát és szerencsére tapintatosan ő sem kérdezett többet a pocsék házasságomról.

A konyhába mentünk, ahol elkészítettem a beígért Blue Hawaiian nevezetű finomságot.

-Tessék, kóstolja meg… -nyújtottam oda Tomnak mosolyogva, aki csak a pultnál ült és nézte, amint szorgoskodom.

-Köszönöm! –vette el- Csirió… -koccintotta össze poharát az enyémmel, majd mindketten bele kortyoltunk.

-Na? Milyen? Iható?

-Ez nagyon finom Cammie… -nézett rám, nekem pedig ugrott egyet a gyomrom, amikor kimondta a nevem.

-Köszönöm… -pirultam el.

-Nos, én… -kapta el a pillantását és beleharapott az alsó ajkába- Azt hiszem, körbenézek…

-Őőő… igen, az lesz a legjobb, én pedig… én pedig dolgozom egy kicsit… -kaptam is fel a koktélomat és a dolgozó szobámba már-már rohantam. Lehuppantam a székembe és nyugtatgattam magam. Hogy tud úgy nézni rám? Mint aki menten felfal… Pedig biztos semmi ilyesmi nem jutott eszébe, hiszen megmondta… nem fordulhat elő többet. Én pedig nem vagyok annyira elkeseredve, hogy bárkire is ráerőszakoljam magam.

Pedig Tom aztán nem mindennapi pasi…

Most nem dolgoztam késő estig, vacsorát is főztem és valamiért nagyon igyekeztem. Ki akartam tenni magamért.

-Istenien főz… -lapátolta be Tom sorban a falatokat, mint aki hetek óta most eszik szilárd ételt. Pedig csak egy egyszerű rakott tésztáról volt szó, sok-sok sajttal.

-Köszönöm… -mosolyodtam el a látványán.

-A férje nem volt normális… -motyogta- Ó… bocsánat…

-Semmi baj… Örülök, hogy ízlik!

-Hozzá tudnék szokni, az már biztos…

Őrült fantáziám újra szárnyra kelt mondatától. Hozzá tudna szokni… Magam előtt láttam a képet, ahogyan ülünk összebújva és eszünk, egy-egy pohár vörösborral öblítve, majd beszaladnak a gyerekeink a szobába hangosan visítozva és a nyakunkba vetik magukat. Jó-jó, tudom, szánalmas és egyébként is csak pár napja ismerem, de író vagyok, és nem tudok gátat szabni féktelen fantáziámnak, amiből akad jócskán.

-Köszönöm a vacsorát… Nagyon finom volt… -fejezte be az evést Tom.

-Hm? –kaptam el a fejem.

-Merre kalandozott? –mosolygott rám.

-S-semerre… egy kis bort?

-Nem köszönöm… még körbe nézek, aztán lefekszem!

-Rendben… -szedtem össze a tányérokat- Jó éjt Tom!

-Magának is…