Reggel apróbb noszogatásokra ébredtem. Valaki nagyon kitartóan próbált felébreszteni, de semmi kedvem sem volt magamhoz térni.

-          Anyu…

-          Hm?

-          Anyu…

-          Hm?

-          El fogunk késni… -mondta halkan kislányom, mire kipattantak a szemeim.

-          Jaj ne! –ugrottam ki az ágyból és a fürdőbe szaladtam, ahol villámgyorsan mostam fogat és fél lábbal már a zuhanyzóban is álltam. Csodával határos módon, mégis időben vittem be Amandát a második napjára.

-          Vigyázz magadra kicsim! –pusziltam homlokon.

-          Szia mami! –integetett és legszívesebben ott maradtam volna vele, de lassan el kell engednem őt, kezdődik az iskola, ahol jó kezekben van.

Az iskolából haza mentem és ledőltem egy kicsit pihenni. Amíg Amanda suliban van, addig kell kihasználnom azt a kevés rendelkezésemre álló időt, mert utána dolgozni is mehetek 6-ra. Azt terveztem, hogy miután a lányom itthon lesz, vele töltöm a délutánt. Talán társasozunk, régen voltam már vele igazán, de sajnos mindig közbejött valami, egy kolléga lebetegedése, tegnap randi…

-          Hello! Na, milyen a nagylány? Megy neki a suli? –kérdezte egyik kolléganőm váltáskor.

-          Igen, imádja, bár még csak második napja jár!

-          Figyeld meg, innentől kezdve nagyon gyorsan fog nőni…

-          Ettől félek én is! A te fiad hogy van?

-          Máris utálja a gimit!

-          Miért?

-          Tudod, hogy van ez, vannak a menő srácok, vannak a nem menő srácok! Ő még most kezdte, nem igazán találja a helyét…

-          Ó…

-          Ó ám! Na és te? Ki az új lovagod mostanában?

-          Te honnan…

-          Ugyan, rendőrök vagyunk! Tele vagyunk kapcsolatokkal! Na és persze ma odajött hozzám, hogy hánykor váltasz fel! –mosolyodott el.

-          Nem tudom Stacy… nem hiszem, hogy én kellenék neki.

-          Nekem nagyon úgy tűnik pedig…

-          Kötve hiszem, hogy velem jól járna!

-          Akkor ezt mondd meg neki is! –bökött állával a túloldalra, ahol is a kávézó előtt ott állt újdonsült udvarlóm, azaz Tom. Hihetetlen ez a pasas. Elmosolyodtam és összeszedtem magam. Nem mehetek át hozzá, én dolgozom, nem flörtölgethetek munka közben. Ez volt a kifogásom, de a valóság egyszerűbb volt ennél. Nem akarok belehabarodni. Különben is túl öreg vagyok már az ilyesmihez, anya vagyok, akinek a lánya boldogsága az első.

-          Heló napsugár! Hoztam kávét! –lepett meg hátulról Tom.

-          Én sehol sem látom már a napot! És késő van a kávéhoz…

-          Ajjaj… valaki morcos… -biggyesztette le az alsóajkát.

-          Valaki dolgozik, és nem szereti, ha közben zavarják…

-          Rendben… -sóhajtott.

-          Köszönöm! Szi…

-          Akkor megvárom, míg végzel! –dőlt a kocsijának karba tett kezekkel és közben tudnám miért vigyorgott.

Tom tényleg ott volt órákig, néha elment és én reménykedtem, hogy végre feladta, ám vagy kávéért ment, vagy egyéb rágcsálnivalóért. Én pedig lassan már a plafonon voltam tőle. Azaz nem is tőle, inkább a helyzettől. Máskor édesnek találnám, amiért ilyen kitartó, de most egyre csak az járt a fejemben, hogy meg kell mondanom neki, köztünk nem lehet semmi sem…

De hogyan lehet ezt megfogalmazni?

Egész munkaidő alatt ezen gondolkodtam, de egyetlen épkézláb gondolat sem jutott az eszembe. Talán elárulhatnám neki, hány éves is vagyok valójában, hogy van egy kislányom. Attól a fiatal pasik menekülnek, nem?

-          Stacy… mit csináljak? –kérdeztem az egyik rövidebb szünetben.

-          Még mindig ott ácsorog? Kitartó, nem mondom…

-          Nem érdekel…

-          Dehogynem! Miben mit csinálj?

-          Vele! Hogyan értessem meg vele, hogy nem illünk össze?

-          Mondd el neki az igazat…

-          Nem merem…

-          Lecsukassam neked?

-          Komolyan beszélek…

-          Az igazat megvallva, jó téged ilyennek látni. Mindig panaszkodtál, hogy nem történik semmi! Hát most történik! Ne félj tőle…

-          Csak Tomot akarom megkímélni…

-          Mondd el neki az igazat, vagy érezd jól maga vele!

-          Mindkettőt akarom…

-          Az is mehetne…

-          De ha elmondom neki, elmegy…

-          Ezt akarod?

-          Igen is meg nem is…

-          Nehéz eset vagy…

-          Tudom…

És továbbra sem jutottam semmire sem, így amikor vége lett a műszakomnak, csak igyekeztem mihamarabb haza, de Tom elállta az utamat a parkolóban.

-          Hé… -szóltam rá.

-          Még mindig harapós vagy?

-          Ne zaklass…

-          Nem hinném, hogy ez zaklatás…

-          De az, ha nem akarom, hogy itt légy…

-          De te akarod! –jelentette ki magabiztosan, amivel még egyszer levett a lábamról. Gondolatolvasó…

-          Ne legyeskedj már körülöttem, öreg vagyok én hozzád, értsd már meg!

-          2 év még nem a világ!

-          Igen, csak hogy az a helyzet, hogy…

-          Hogy?

-          Hagyj engem békén… -kerültem ki és a kocsimhoz siettem.

-          Várj már, mi a fene történt veled?

-          Semmi! De ha nem mész el, hívok egy rendőrt…

-          Nem ijedek meg! Tudni akarom!

-          Hagyj már! Nem érdekelsz…

-          Valóban?

-          Valóban! –fordultam felé dühösen, mire megfogta a tarkómat és magához húzott egy gyengéd csókért. A térdeim remegtek, annyira elgyengültem tőle és Tom pontosan érezte ezt. Még közelebb húzott, szinte elvesztem hatalmas pulcsija alatt. A derekamat cirógatta és csókjaival áthaladt a nyakamra. Eszembe jutott a születésnapján történt események. Vagyis csak a majdnem megtörtént események…

Már bánom, hogy nem történt meg, tudni akarom, milyen. De már sosem fogom megtudni, ugyanis Tomnak el kell tűnnie… El kell küldenem, méghozzá most, vagy soha!

-          Soha többé nem akarlak látni! –löktem el magamtól, villámgyorsan beszálltam a kocsimba és őrült, foglalkozásomat megszégyenítő sebességgel hajtottam haza.

Csoda, hogy nem karamboloztam senkivel sem, hiszen az arcomon végigfolyó kövér könnycseppektől alig láttam az utat.

Csak azt tudtam, hogy most valami megváltozott bennem. Tom olyan érzéseket keltett fel bennem, amiket eddig még soha senki. Soha… senki…