Személy szerint én ezt a számot tudnám alá elképzelni: http://www.youtube.com/watch?v=Brf9BUC0xnw

Lágyan siklott végig a zongora billentyűin.

- Amikor elolvasta a cikket nem tudott vele betelni. Állott az ablak üvege előtt, és figyelte a cseresznyefák virágainak rezgéseit a szélben. Elméjében látta amint elsuhan a büszke női arc hírtelen a fa alatt, és látni vélte annak homlokán és szempilláin, amint felfogja, és érzékeli a szél játékát. Aztán azt is látta képzeletben, hogy a nő megrezzen mikor a szél jobban megszorongatta a cseresznyefa lombját, és virágai, mint ezer apró hegedű hangja az operaházban hirtelen fortissimóra váltanak egy csendes békés dallam után....

Felforrt a vérre és ujjaiban olyan bizsergés támadt, hogy izgalmában ujjait szétfeszítette és csak nehezen tudott összpontosítani az írásra. Jaj, nem! Ezt nem lehet leírni..... Lágyan siklott végig a zongora billentyűin.

A szolgálólány épp ekkor lépett be a zöld és fekete színekben játszó szobába, megbillentve az ablakot, melyen most a tavaszi szél csak úgy kéretlenül, alattomos hízelgéssel beözönlött és megtöltötte a szobát frissességgel. Vérében a forrás, mint vízeséshez érve a patak, felgyorsult, s testét-lelkét átvette a szellemvilág, nem hallotta a zongorát, csak játszott-játszott rajta, mígnem összeroskadni látszott a székén.

„Áhh, Apollo! - te gonosz kísértete a zenének, kiáltott fel. Szemei szomorúan néztek, az elmúlt hárompercnyi tombolás lehűtötte testét, lelkét. Szíve mosolygott, és tudta, hogy a vasárnapi előadásra Herr Alexandernek meglepetést fog ezzel okozni, a kiírt darabot erre fogja lecserélni. És meglepi a világot, abba a fájó hangzatú szimfóniába kell, - Igen kell! - kell ez a változás.

- Mit neki szomorúság és dráma? - gondolta boldogan, - avagy mégis?

Álmodozva messzire gondolt, és nyugodt volt. Hmm - mosolygott ismét magában, most szeretné, igen szeretné, ha ez a lány, ki az ablakot megnyitotta és virágot hozott az asztalra, most hozzáérne, és ő nem kellene semmit sem mondjon, csak élvezze a perceket, és akarja, igen akarja érezni azt az érintést, amit egy idegen nő adhat neki....emlékein keresztül most egy grófnő hangja markolt bele szívébe....

 A lány kiment a szobából, erre akkor jött rá, mikor az ajtó halkan becsukódott. Hallotta amint a lány felszalad a falépcsőn az emeletre. Hmm, biztos a szobákat rendezi. Eldöntötte, róla fog írni egy rapszódiát, vagy valami hasonlót. Ez a magyar lány több érzést okoz benne, mint bármelyik más. Ó nem, - Nem, nem! - nem arról van szó. Ő tudja jól. A lány apja mesterember, valamilyen csatában még érdemrendet is kapott a királytól. Magyar család a javából, minden kéz dolgos ebben a családban ....

- Igen! - büszkeséggel töltötte el a feladat. Egy csillag száguldott végig az agyán. Írni kell, írni kell egy történetet. Egy történetet erről a kicsi népről. Vannak benne vidám történetek és van benne szomorúság, van valami a beszédébe ennek a népnek ami... ami annyira különlegessé teszi.

- Egy történetet fogok írni! Zenében. Sorsok hangjai, egyszerű emberek párbeszéde lesz benne, és igen, beleírom azt a sok-sok véres háborút és békességet. Beleírom azt, hogy asszonyok jönnek haza a faluba, beleírom, hogy a kisgyerekek régebben is, akár csak most, felnőnek mint ország gyümölcsei, van kiket a vihar elvisz, s van kik anyjuk mellett maradhatnak az idők során. A reggel a magyaroknál imával kezdődik, és a lányok ugyanúgy, mint minden lány, boldogságról álmodozik, igen! - és van olyan is, ki csak létezik, és nekik is kijut a sorból jó is, rossz is.

- Igen ezt is beírom! Zenébe, - mondta halkan és kitárta egészen az ablakokat. Leült a zongora elé, és midőn behunyt szemmel írta sok-sok ember sorsát, volt mikor szomorúvá lett, s volt mikor, mint ki gyerekmeséket ír: boldog volt.

Eszébe jutott hirtelen, valamikor egy kis Duna-parti magyar falucskában volt. Odaesteledett. A hintó egy korcsmához vitte, itt azonban már tele volt minden fekvőhely, - Menjen Herr Szabóékhoz. - utasította az álmos szakácsné, ki kedvtelenül épp hozzákezdett volna a vacsora kiosztásához. Egy siheder kölyök ugrott fel a kocsisa mellé, és igazította el a sötét utcákon, míg el nem érték Szabóék házát. A nagykapu azonnal megnyílott, és meglepetésében majd kiugrott a hintóból. Az udvaron tábortűz volt, és lányok táncolták azt körbe. Árnyaik mesésen suhantak körbe-körbe a ház és a csűr falain. Emlékszik, ők dúdolták zenéjüket, melyre táncoltak. Kellemes dallamok voltak. Kinyílott a hintó ajtaja, és leugrott a kis lépcsőkről. Egy fehéringes, bajszos férfiú tessékelte be a házba, ahol emlékszik, túros csusza volt épp felszolgálva a vendégeknek. Életében nem evett ilyen finomat, közben kiosont az udvarra, és helyet foglalt egy szőlőtőke mellett egy tuskón, és figyelte, ahogy azok a lányok és asszonyok halkan dúdolva táncolnak a tűz körül. Egy dallam megragadt a fülében, s közben a lányok és nők egyre gyorsabban és gyorsabban táncoltak a tűz körül, olyan volt... olyan volt, mintha valami viharos álmot látna, a dal szólt, és a lábak egyre gyorsabban, egyre gyorsabban verték a port, míg egyszer csak... zsupp!...

Vége lett mindennek. A lányok kacagva széledtek széjjel, és a nagy viharból nem maradt más, mind a tűz pattogása. Akkor érezte először! Ennek a népnek élete van és története. És ezek a nők eltáncolták azt olyan drámaian, és mégis olyan vidám volt az egész, hogy talán ha hegyek lettek volna a környéken, talán azok is megemelték volna jégsipkás fejfedőjüket ennek a vidámságnak látszó sorstáncra. 

Lágyan siklott végig a zongora billentyűin.

Rapszódiát írt elméjében, rapszódia, mely egy népről szól azoknak, kik soha nem látták ezt a népet igaziból.