Mindig is utáltam ha beleszóltak az életembe. Folyton-folyvást azt kellett hallgatnom, hogy milyen borzalmas stílusom van, nem úgy viselkedek, ahogy egy korombélinek kellene. Soha nem jó amit csinálok. Egyetlen menekvésem van a külvilág elől: a zene. Azon belül a Tokio Hotel... Volt. Pár hónapja feloszlottak, bármennyi pletykát hintettek el ami egy kicsit is foglalkoztatná az embereket, mégsem figyelt már rájuk senki, csődbe mentek. Engem viszont világéletemben megnyugtatott, ha őket hallgattam. Az immár 29 éves Bill Kaulitz bársonyos hangja mindig ráébresztett a dolgok jó oldalára, akárhányszor padlón voltam, ők segítettek talpraállni. Ami valljuk be, rengetegszer megtörtént az elmúlt egy évben, most, hogy egy új, angol iskolába kerültem.
Van itt néhány igaz barátom... Viszont aki nem az, az éjjel-nappal azon van, hogy megkeserítse az életem. Hmm... Élet? Nekem olyanom nincs is. Vagyis van, de az egész csak Akkor kezdődött. Akkor, mikor egy újabb fárasztó hétfői reggelen az első órámon ültem, ami német volt. Mindenki el volt foglalva valamivel, csak én gondolkodtam, vajom merre lehet a tanár. Örültem persze, hogy ma késik, ami egyébként még soha nem fordult elő mióta ittvagyok. Ő már az óra előtt 5 perccel mindig itt volt. Furcsa. De boldogságom (és a többieké) hirtelen ért véget, mikor az ajtón sietősen rontott be valaki. Talán egy látomás... Egy álom. Mindenki összesúgott körülöttem, tudták, ez a személy jelent nekem valamit.

- Jó reggelt gyerekek, Bill Kaulitz vagyok, ma nem jön Mr. Gilbert. Halaszthatatlan dolga akadt, én meg amúgy is ma jöttem ide, talán néhányótokat meglep, de a pöcs családom ezt az egy munkát találta nekem jónak, mióta a pöcs bandám szétment. Tehát ha valakinek nem esett volna le, én helyettesítem Gilbert urat. Gyanítom, még mindig csillapíthatatlanul imádtok, de ezt az óra végéig tegyük félre, kicsengetés után osztok autogramot. Egyébként ma nem tanulunk, rohadtul nincs kedvem az első napon szarakodni, inkább mutatkozzatok be.

Az óra elkövetkezendő öt perce bemutatkozással telt. A maradék pedig a híres Bill Kaulitz életrajzának tanulmányozásával. Hatalmasat csalódtam. Ez lenne Ő? Mit tett vele ez a pár év? Bill nem az, akinek eddig hittem, vagy csak megváltozott, nem tudom. De borzasztóan fájt ezeket a szavakat a szájából hallani. Óra végén zokogva rohantam ki az iskolából. Nem érdekelt semmi, csak Ő. Hogy mekkora egy öntelt majom lett belőle. Mikor hazarohantam senki nem volt otthon. Nyugottabban irányba vettem a szobámat, lefeküdtem az ágyra és csak bámultam a plafont. Már majdnem elaludtam, mikor odalentről csörömpölést hallottam. Anya hazajött. Hallottam hogy hangosan köszönt, amire nem válaszoltam, de furcsa volt. Honnan tudja hogy itthon vagyok? Gondolataimból a német tanár zaklatott fel. Nem Mr. Gilbert. Hanem a helyettesítő.

- Áh, Cinthya! Mit keresel te itthon? -kérdezte a nagy Bill Kaulitz, öntelt tekintettel.

- Hazajöttem. Egyébként ezt én is kérdezhetném magától. Honnan tudja, hol lakom? Mit képzel, hogy csak úgy beront a szobámba?

- Miután olyan furcsa voltál, majd könnyes szemekkel rohantál ki az iskolából, megkérdeztem az osztálytársaidat, hová mehetsz. Anyukáddal pedig pont összefutottam a kapunál, elmondtam, hogy szeretnék veled beszélni. Amúgy kedves nő. Nem is kérdezősködött, miután elmondtam hogy a tanárod vagyok.

- Maga nem a tanárom. Helyettesíteni jött, nem? Ahhoz meg, hogy mi bajom van, semmi köze nincs.

- Fejezd be ezt a magatartást, gondolom mi bajod van. A pofátlan és bunkó osztályodból te vagy az egyetlen aki normális, tehát kíváncsi voltam, mi bánthat. És nem, nem csak helyettesítek. Mától én vagyok a német tanárod, az osztály előtt nem akartam mondani, nem az én dolgom, de Mr. Gilbert felmondott. Szóval örülnék ha legalább te nem viselkednél így.

- Felmondott? Miért? - ekkor elgondolkoztam. Igazából nem is érdekel. Majd egy újabb kérdés tört ki belőlem - Maga szerint mi a bajom?

- Nem tudom miért mondott fel. Egyébként mivel a faladon egyetlen szabad milliméter sincs a rohand Tokio Hotel és az én posztereimtől, valahogy olyan érzésem támadt, hogy megvisel ez a helyzet. Csak azt nem értem, miért nem ugrottál sikítozva a nyakamba.

Hmm... Itt érte el Bill azt a pontot, amikor már szánalmasabbnak nem tudtam volna elképzelni.

- Takarodjon a szobámból. - mondtam, rá sem nézve. Nem akartam megint csalódani abban a gesztenyebarna, őzike szempárban. Fáj, amit mostanában sugároz magából.

- Tessék? Hát rendben, úgy gondoltam, talán te normális leszel. Mindenesetre kérlek, gondolkozz kicsit. Szervusz. - kiment a szobámból, de az ajtót nem csukta be. Én válaszul csak jó erősen bevágtam, mire hallottam hogy még mormog valamit, majd kimegy a bejárati ajtón.

Az elkövetkezendő pár hónapban Bill egyre normálisabb lett. Nem véletlenül. Szinte minden alkalommal, mikor kettesben voltunk, hatalmas agymosással alyándékoztam meg. Egyre jobban megkedveltem... És Ő is engem. Volt, hogy órákon át beszélgettünk az egyik eldugott játszótéren, vagy csak a telefonszámláinkat növeltük. Újra belészerettem. Nem lennék képes elengedni, már minden csodálatos volt. A férfi, aki egy önző, öntelt alak volt, újra elrabolta a szívemet. Egyik nap hazafelé menet futottam össze vele.

- Cinthy! Remek hírem van! Annyira boldog vagyok! - szaladt felém Bill, csillogó tekintettel, majd két puszival és egy hatalmas öleléssel üdvözölt.

- Mégis mi? Boldognak látszol. - jegyeztem meg, és közben a bennem üvöltő kis hangocskát próbáltam elnyomni, aki az ajkai után kiáltozott, és elbódult Bill gyönyörűen ragyogó szemeitől és csábító illatától.

- Gyerünk hozzám, ott elmondom. Te is örülni fogsz! - ezzel hatalmas lentülettel rántott el, és pár perc múlva már a nappalijukban voltunk.

- Na, mondd már!

- Ugye nem tudod, miért oszlott fel a Tokio Hotel? - én erre bizonytalanul ingattam a fejem - Rendben, most elmondom. Minden miattam volt. Olyan voltam, mint amiből te változtattál át normális emberré. Rettentően önző voltam, már csak a pénzért csináltam ezt az egészet, elfeledkeztem a rajongóinkról és mindenkiről. De most, hogy újra én lettem, David, a menedzserünk reményt lát a visszatérésre, és bandatagokkal ismét jóban vagyunk. Van egy befejezett lemezünk, amit csak azért nem adtunk ki, mert mindenki elpártolt tőlünk. Azt fogjuk hamarosan kiadni, és ha tetszik az embereknek, turnéra megyünk! - közölte Bill, majd kisfiús tekintettel bámult rám kérdőn. Kíváncsi volt a válaszomra.

***

Nemsokára kiadták az albumot, aminek hatalmas sikere lett. Egy csomó pozitív kritika, rajongói levelek és interjúk. Billel azóta szokatlanul közel kerültünk egymáshoz. A ritka csókcsaták, együttalvások és szerelmes pillantások ellenére egyikünk sem mondta ki, de tudtuk, szeretjük a másikat. Majd eljött az indulás ideje. Billék turnéra mennek. Könnyes búcsút vettünk egymástól, a turné végét várva. Itt még nem tudta egyikünk sem, hogy az ölelés, amit ekkor kaptam tőle, az az utolsó lesz.
Egy esős délutánon kaptam a hírt, hogy a Tokio Hotel énekesét, Bill Kaulitzot meglőtték, és életveszélyes sérülésekben fekszik a helyi kórházban. Hatalmas gyorsasággal rohantam be hozzá, elkértem a recepcióstól a szobaszámot, és mikor beértem, könnyes tekintetünk találkozott. Utolsó szava a szeretlek lett volna, ám a kis gép mellette halk és folyamatos sípolásba kezdett. Bill meghalt.
Otthon a legközelebbi késért nyúltam, és pár percre rá ismét láttam azt a gesztenyebarna, ragyogó szempárt, ami az életemnél is többet jelent. Odafent egészben hallhattam a szájából, a befejezetlen szócskát. Szeretlek.