- Megint bejött… -mondtam a fülke telefonjába és átnéztem üveg mögötti látogatómra.
- Jó a szeme! –mosolygott rám.
- Miért jött? Mondtam, hogy maradjon ki ebből… -néztem rá elkeseredetten.
- Van pénze?
- Nincsen…
- Nekem van! És kijuttatom innen magát! Mert ártatlan…
- Nem tudhatja… nem ismer! Mi van, ha gyilkos vagyok?
- Nem az! Tudom…
- Hogy lehet, hogy maga tudja, más nem?
- Ez meg fog változni… higgyen nekem! Bízzon bennem… -azzal felállt és kisétált. Hosszan néztem utána és az üvegre tettem a kezem, ahol előbb még az ő tenyere volt. Ki ez az ember és miért akar nekem mindenáron segíteni? Ezt a kérdést már hetek óta kérdezgettem magamtól, amióta csak felbukkant. Már régen letettem arról, hogy szabad legyek… és fogalmam sincs, ő miért nem. Balszerencsémre, újra elkezdtem azonban reménykedni. Évek óta voltam itt, és ha én tudtam is, hogy ártatlan vagyok, ez kevés a szabaduláshoz. Valakinek jobb, ha én bent vagyok és az a valaki befolyásos ember. Tehát egy darabig még biztosan élvezhetem a börtön vendéglátását.
- Hé cicuska! Keresnek telefonon! Indíts! –kiálltott oda nem túl kedvesen az egyik őr, már megszoktam a stílusát, észre sem veszem. Felálltam és a telefonhoz mentem.
- Igen…
- Na milyen odabent?
- Menj a fenébe! –szűrtem a fogaim közt. Akárhányszor hívott az a bizonyos illető, mindig megkérdezte. Élvezte, amilyen helyzetbe hozott.
- Ott most éppen te vagy drágám!
- Mit akarsz tőlem?
- Ó, csak megbizonyosodni, hogy az én drága feleségem jól érzi magát…
- Már nem vagyok a feleséged! Ha jól emlékszem, azonnal beadtad a válókeresetet, ahogy bekerültem ide… milyen érdekes! Véletlenül sem a te kezed van benne, ugye?
- Ahj drágám… évek óta ezzel jössz! Hát kinéznéd belőlem, hogy börtönbe juttatom a feleségem?
- Ami azt illeti… Igen!
- Ó…
- Megmondtam neked, hogy soha többé ne keress…
- Miért, úgyis unatkozol bent, nem? Időd az van…
- Menj a fenébe… -búcsúztam tőle.
- Szép napot szívem!
A vonal búgó hanggal szakadt meg, én pedig nem túl finoman, de visszatettem a kagylót a helyére.
- Na indítsd a helyedre! –lökdösött cellám felé kedvenc őröm. A cella rácsa hangosan kattant, ahogyan egy újabb remény ár megsemmisülése. Én már soha nem jutok ki innen…
Mindennapi látogatómra gondoltam, valamilyen Tom volt a neve. Ha ő kijuttat innen, az csoda lesz. Persze csak akkor, ha addigra nem tesz el láb alól valamelyik elítélt társam, egy bizonyos személy, azaz a volt férjem buzdítására és persze anyagi támogatására. Voltak már incidensek és pontosan tudom, ki állt mögöttük valójában. Egyszerűen csak annyi az egész, hogy a befolyásos exférjem új nőre vágyott, így meg kellett tőlem szabadulnia, de nem is akárhogy. El kellett hallgattatnia, ugyanis tudtam egy-két dolgot az ő kis üzleteiről. Ám erről senkinek sem szabad tudnia, mert ha megtudják, hogy tudom, könnyen bajom eshet. Könnyebben, mint egyébként.
- Hogy van? –kérdezte másnap Tom.
- Jobban lennék, ha nem lenne itt…
- Tudom, mit akar…
- Valóban?
- El akar űzni innen, de ez nem fog menni! Segíteni fogok magának, akár akarja, akár nem…
- Pedig jobb lenne…
- Mi van a nyakán?
- Tessék? –kaptam oda- Semmi!
- Az egy vágás…
- Megcsúsztam… -köszörültem meg a torkom.
- Vagy inkább megfenyegették…
- Sok filmet néz…
- Mikor érti már meg végre, hogy csak segíteni akarok?
- Nem bízom magában!
- Miért nem?
- Mert gazdag!
- Ez fog magán segíteni!
- Miután ez juttatott ide! A pénz!
- Hogy?
- Hagyjuk… megkérem rá, hogy ne jöjjön ide többet! Ha beleavatkozik a dolgomban, könnyen… baja eshet…
- Ki juttatta magát ide?
- Ne jöjjön be többet! H jönni is fog… nem fogom fogadni magát…
- Árulja el! –állt fel ős is- Mondja el ki volt, hogy segíthessek! Kérem!
- A férjem… -néztem még rá, majd visszakísértek a cellámba.
Tom nem jött be többet. Onnantól kezdve már nem látogatott és én kezdtem végleg elveszteni a reményt. Miért is gondoltam, hogy majd ő segít. Elküldtem, mert úgysem sikerül neki kivinnie. Amikor bekerültem, még hittem ebben. Nem tudtam elfogadni, hogy ide jutottam, de már igen. Már felfogtam, milyen helyzetben vagyok és azok az emberek, akikben bíztam, elárultak. Nem tudnám elviselni, ha Tomban is csalódnék. Mégis… ahogy nem jött be, hiányzott. Hiányzott a hangja, az arca és arról ábrándoztam, hogy majd egyszer hozzáérhetek. Hogy nem csak üvegen keresztül látom majd, hanem például kezet foghatok vele. Hozzáérhetek a bőréhez és elmondhatom neki, mennyire hálás vagyok neki, azért, amit tesz. Hogy látogat, pedig nem is ismer.
- Kérlek, szólj, ha még egyszer bánt valaki… -csóválta a fejét rosszallóan a börtön orvosa, Peter.
- Nem nagydolog! Csak egy kis karcolás!
- De lehet, hogy ez a karcolás legközelebb mélyebbre megy! Vigyázz magadra!
- Kösz, hogy aggódsz értem, de felesleges…
- Miért nem hagyod Tomnak, hogy segítsen?
- Tessék? Ezt meg… honnan… honnan tudsz róla?
- Onnan, hogy az unokatestvérem! Engem látogatott, amikor kiszúrt téged… Itt feküdtél agyrázkódással. Amikor csúnyán összevertek fél éve… Kérdezte, mi történt veled, én elmondtam. Azt is, hogy ártatlan vagy. Valami furcsa csillogás volt a szemében és elhatározta, hogy kivisz innen…
- Értem…
- Hagynod kell neki, érted? Ez a hely nem neked való! A férjed egy szemét alak, ő juttatott ide! Tom kivihet…
- Nem hiszem! Elküldtem és nem is jött azóta!
- Te nem vagy normális…
- Talán az agyrázkódás következménye! –rántottam vállat.
- Vedd már egy kicsit komolyan!
- Peter! Komolyan veszem! De nem rángathatok ebbe embereket, mert megsérülhetnek! Ezt te is megértheted!
- Tomot nem olyan fából vágták, hogy feladja!
- Majd meglátjuk…
Hetek teltek el Peter látogatása után az orvosiban és csak agyaltam és agyaltam. Tomon, ki máson. Mi lehet vele? Hiányzott, de ezt magamnak csináltam.
- Látogatója van… -nyitotta ki cellám ajtaját a szokásos őr.
- Ki?
- Honnan tudnám, ezt még sosem láttam… Indíts gyorsabban, nem érek rá egész nap…
Ha nem tudja ki az, akkor biztosan nem Tom az, mert őt már láthatta egy párszor. De akkor ki? A volt férjem talán? Azonban ahogy leültem, én is egy idegen férfival találtam szemben magam.
- Jó napot, az ügyvédje vagyok! –nem vesztegette az időt bemutatkozással- Holnap fontos tárgyalása lesz, melyen lehetséges, hogy szabadlábra helyezik!
- Tessék? Ez most valami rossz vicc? Mert ha igen és a volt férjem küldte…
- Biztosíthatom, hogy jó szándékkal vagyok itt! A pontos dátum 1 óra, előtte még bejövök magához, hogy ismertessek minden körülményt, de majd a tárgyaláson megtud mindent részletesebben! Holnap találkozunk! –állt fel.
- De…
- Viszlát kisasszony…
Olyan gyorsan történt minden, még fel sem fogtam, hogy újabb reményt kaptam a szabadulásra, amikor már úton is voltam a tárgyalás felé, persze szigorú őrizettel és kedvenc őrző védőm társaságában. Végig az ügyvédem beszélt, a bíró csak bólogatott és el sem akartam hinni, amikor azt a szót hallottam: Szabad! Szabad vagyok. De… mégis hogy? Hogyan lehetséges ez? Örömömben elsírtam magam, de még úgy is láttam azt a személyt, akit mindennél jobban szerettem, Tomot az ajtóban. Halványan mosolygott rám, én pedig odamentem hozzá.
- Khm… ezt maga…
- Igazából az ügyvéd, én csak felfogadtam…
- Köszönöm, amit értem tett… -vágtam közbe. Erős késztetést éreztem rá, hogy a nyakába ugorjak, mégsem tettem. Nem mertem.
- Nagyon szívesen… -nyújtotta felém a kezét, én pedig kezet fogtam vele, ám mintha más irányított volna, karjai közé vetettem magam és a mellkasához bújtam. Szorosan ölelt magához és a hátamat simogatta.
- Most már minden rendben lesz… -súgta a hajamba.
- Magának köszönhetem… Bocsásson meg, amiért úgy beszéltem magával…
- Semmi baj… Tudja… hiányzott nekem.
- Maga is nekem! –néztem fel rá Tudom, hogy goromba voltam, de csak azért tettem…
- Tudom, megértem! És hagyom, hogy jóvátegye…
- Hogyan?
- Mondjuk egy csókkal…
- Öhm…
- Vagy kezdetnek egy vacsora?
- Rendben…
- Akkor menjünk… -fogta meg a kezem, de én visszahúztam és megcsókoltam.
- Köszönök… mindent…
- Én is… -kapott ajkaim után.
Nem tudtam, mire gondol, ő mit köszön, hisz ő mentett meg engem a börtöntől és ezért örökké hálás leszek neki. Talán azokat az éveket köszönte előre, mióta együtt vagyunk. Mert ennek már sok-sok éve és ugyanúgy szeretem őt, ahogyan akkor is. Az én megmentőmet.
/Agnusdei/
|