Kedves naplóm!

Utolsó soraimat írom egy hozzám közel álló személyről. Sose mondtam még,de ez a személy,akiről már napok óta írok,olyan volt,mintha a második édesanyám lenne. Ő a nagymamám,akit sajnos a 81. életévében elvesztettem…

-          már megint a tyúkokat hajkurásztad?- rázta a fejét,miközben tésztát gyúrt

-          én aztán nem- nevetve ültem fel a hokedlire és lóbáltam a lábamat

-          tudod,hogy nagyapád nem szereti

-          de mindig futnak utána,és csipkednek.- morogtam,főleg mikor a tojásokat akarom kivenni

-          akkor sem szabad bottal kergetni őket…pláne nem ütni- mosolygott rám- nah? Segítesz megtölteni?kakaós kalács…a kedvenced

Mamám csinálta a világ legjobb dagasztott kalácsát. Mindig megengedte,hogy segítsek. Igaz,akkoriban még nagyon kicsi voltam…3-4 éves körül,és csak töltöttem a sütiket,na meg ha valamilyen édes tésztát csinált,akkor a felét mindig megettem. Lett is aztán hascsikarásom nem is kicsit.

-          mama,mama- szaladtam be immáron 6 évesen este 7 fele,mikor már a tyúkokat is bezártuk,és én a kapu előtti kishídon ültem- Jön Ödön bácsi. Siess már- ugráltam izgatottan az ajtóban,és felkaptam a két nagy üveget,amiben megkapjuk a friss házi boci tejet

-          megyek már,megyek. Csak nehogy eless nekem- nevetett,majd eltette a pénzt a kis otthonkájának a zsebébe

-          szia ficánka- üdvözölt mosolyogva a tejes bácsi,majd elvette tőlem az egyik üveget

-          nem vagyok ficánka- tettem duzzogva karba a kezem,és csillogó szemekkel néztem a fehér kis csodát

-          dehogynem- mosolygott- mindig csak rohangálsz. Nem bírsz egy helyben maradni- adta a kezembe a finom tejet,ami szinte színültig volt az üvegben,majd a másikat is tölteni kezdte

Tényleg ilyen voltam. Kis buzgómócsing. Nagyapám is sokszor mondta,hogy egyszer majd jól összetöröm magam. Hát az elmúlt 21 évem alatt,tényleg rengeteg sebet szereztem magamnak,némelyik maradandó is. De hát egy kisgyerek milyen legyen?

-          megöntözted a virágokat?- markolt bele egy kis zacskóba egyik nyáron mamám késő délután,mikor már nem tűzött úgy a nap

-          igen- bólogattam

-          de ugye csak a földet locsoltad,és nem magát a levelét vagy a szirmokat? Mert tudod…a nap kiégeti

-          nem mama. Csak a földet locsoltam. Úgy ahogy tanítottad.- válaszoltam- segíthetek?

Na igen. Azt a napot sose felejtem el. 10 éves lehettem talán,mikor nagyi megtanított zöldségeket ültetni. Első csíntevésem egyike. Zöldbab volt… és egyszer mikor nem figyelt,akkor belemarkoltam,és a zsebembe rejtettem a kis babokat,majd amikor Ő bement,én az udvar másik végén levő szilva fa alá ültettem egy más mellé van négyet-ötöt. Hetekkel később nagypapa felhívott,és megkérdezte,hogy nem tudom ki volt az,aki odaültette a babot. Aztán suttogva megjegyezte,hogy majd ő figyel rá,míg hétvégén le nem megyek újra.
Persze ahogy nőttem,rengeteg dolgot tanultam. Köztük sok receptet sajátítottam el,persze természetesen csakis a nagymama által készítetteket. Emlékszem,szegény nagypapa már megpihent- 17 éves voltam- és itthon elég nagy dologba vágtam a fejszét. Krumplilángost készítettem… sose az egyszerűség híve vagyok.

-          szia nagyi. Akkor ugye abba a serpenyőbe csináljam,amibe a palacsintát szoktam? Vagyis az is jó,nem?... igen,már kihűlt. Sót is tettem rá… igen,kis pici darabokat nyújtottam. Mint egy mini pizzalap… rendben. Köszi. Ha kész lesz,viszek ám ki. Puszi- tettem le a telefont

Sose sütöttem,főztem,gyúrtam még egyedül,de azt hiszem itt volt akkor az ideje,hogy elkezdjem. Magam is meglepődtem,hogy milyen ügyes voltam. De büszke is voltam magamra,főleg nagymama mikor boldogan újságolta a szomszédjainak,hogy ezt én csináltam egyedül,és milyen finom lett. Szinte az örömkönnyek megjelentek az arcán.
Rengeteg mindent tudnék róla mesélni. Ódákat zengeni. De ahhoz egy könyvet kéne írnom. Sose lehetett rá egy rossz szavam se,még akkor is mikor megdorgált,mert görkorcsolyával beszöktem a falu központjába,és este 8kor mentem haza. Ahogy idősebb lettem,egyre jobban megértettem a dolgokat… féltett. Hiszen rá is vagyok bízva,mert nyáron imádtam náluk tölteni a napjaimat.

Körülbelül 2 éve volt annak,mikor hozzánk költözött,hiszen már egyedül volt,öreg is,és beteges is. Féltünk, hogy valami baj történik. Víg kedélyű, vidám asszony volt. A főzésen,és az éneklésen kívül a kártya volt a nagy szenvedélye. Emlékszem arra,mikor még egy barátnőjével együtt ültünk a nappaliban és makaóztunk. Sose tudtunk nyerni. De a móka az megvolt. Ám az utolsó fél évben az egészségi állapota csak romlott… kórházba került.

Az egyetem miatt nem tudtam mindennap látogatni,de amikor időm engedte,akkor mindig jöttem. Szerette mikor megetetem,itatom,törölgetem a homlokát. Azonban az utolsó hetekben csak csendben volt,nem evett,ivott,és úgy tett,mint aki alszik. Már akkor tudtam,hogy „szenvedés” nélkül,álmában fog elmenni tőlünk. 2011.09.27-én jött is az értesítő édesanyámtól…
Nagymama. Sokaknak csak egy szó,de számomra ennél több. Nem csak egy nagyon jó édesanya volt- anyukámé és keresztapámé- de a világon a legjobb nagyija is.

Árvaként lelkünkben hatol az emlék
magára ölti a gyász köntösét
örökre szívünkbe zárjuk,
kit nem rég elvitt a kegyetlen
gyilkos sötét
... ...
Csendesen alszik,
megpihent végleg
angyalok bölcsője ringatja már.
Nem jöhet vissza hiába hívjuk
emléke szívünkben otthont talált...

Hirtelen mentél el,
köszönni sem tudtál,
Örökre lecsuktad csillag szemed
vigyázunk az álmodra Te csal aludjál!!!
Kedves szerettünk Isten Veled.......