Egy hétköznapi életnek indult, még sem az lett!

Eltitkolt vágyak, szerepek, álmok, pillanatok, meg nem értett érzések, gondolatok, mondatok…..imádat és gyűlölet, szeretet és utálat, képmutatás és magamutogatás, rajongás és őrjöngés, csillogás és pompa. Tehetség és szerepjáték, erőfeszítések és könnyen jött dicsőségek, szépség és elegancia, lazaság és komolyság. Mindez egy hihetetlen és álomszerű élet velejárói, egy álom ami létre jött nem is olyan régen…Egy szép és ismert arc, egy tekintet ami sok mindenről árulkodik, még sem tudjuk mit gondol, hogy mit érez, mindez egy olyan ember szemének tükrei, amit meg kell nyitni, át kell látni, amit meg kell érteni, de még sem lehet. Egy olyan emberé akit ismersz, de még sem ismerős. Látod a mindennapokban, hallasz róla, még sem ismered, pedig veled él, létezik, még sem tudod ki ő. Az a szem sok mindent elárul, de hogy az igazat, a valóságot valójában felszínre lehet e hozni nem tudjuk, nem próbálta még senki. Szeretnénk érezni, tudni, vele együtt gondolkozni, megérteni a miértjeit, a tetteit, de vajon lehetséges? Próbáljunk meg egy olyan ember szemével nézni az életet, a minden napokat, aki nem mindennapi, aki nem egy átlagos és hétköznap ember. Az ő érzései, szemszögei, az ő szavai, gondolatai lesznek megformálva ezekben a sorokban, mondatokban. Ő maga lesz…. Hol sajátos, hol egyszerű, hol emberi, hol gépies, mégis érdekes, félelmetes, egyben személyes mondatokkal át szőtt, tanulságos történet ez. Az élet nem könnyű senkinek, még ha ráadásul nem egy vagy a hétköznapi emberek közül, akkor még inkább érdekes és hihetetlen lehet.….

„Ahogy itt ülök egy kényelmes bőrkanapén és szemben ül velem egy idegen, akinek el kellene mondanom mit érzek ha magamra, ha a környezetemre gondolok, arra hogy mi voltam és mi lettem. Nem tudnám teljes egészében úgy megfogalmazni, hogy azt értsék azok is, akik nem ebben éltek, akiknek nem ez tölti ki a mindennapjait, mint az én napjaimat. De próbáljuk meg…

Egy pillanat vagy egy nap sose tudhatod, sose lehetsz benne biztos mit hoz a jövő vagy az éppen az adott pillanat, másodperc. Minden lehetőséget és alkalmat meg kell ragadnod, magadévá kell tenned. Nem mehetsz el semmi mellett úgy, hogy ne vedd észre, nem járhatsz csukott szemmel. Nem, mert akkor nem lehetnél most itt, nem élhetnéd át azt, amit most át élsz. Az alkalom és a helyzet szüli a jövőt, az életet, a valóságot…..nos lehet hülyeség, de én tudom miről beszélek. Tudom, hogy milyen és te is, csak lehet a szemed még nem nyílt ki eléggé, lehet még nem értél meg arra, hogy láthasd vagy észrevehesd azokat a dolgokat, amik a szemed előtt zajlanak. De idővel meglátod észre veszed. Nekem sem ment könnyebben ahogy senkinek sem, ahogy egyetlen embernek sem adták a kezébe a kulcsot és mondták volna az instrukciókat az élethez. Dehogy is, akkor lenne csak könnyű az élet, akkor nem lenne semmi haszna annak, hogy szenvedsz, hogy vért izzadsz, hogy megbotlasz, majd fel állsz és folytatod tovább. Akkor a világ és az abban való létezés egyszerűen semmilyen se lenne. Ha mindenre tudnánk a választ és a helyes megoldást akkor minek kellene bármit is csinálni?…..pedig néha én is azt kívánom, ahogy sok ember is, hogy bárcsak lenne egy útmutató, egy térkép, ami elvezet vagy megmondja neked a helyes utat, a jó választ, de ilyen nincs. Az embereknek, közte nekem is ugyan úgy meg kell tapasztalnia a jót, a rosszat, a könnyűt és a nehezet, még ha ez többnyire nem is látszik rajtam, hogy tudjam ki vagyok, mivé lehetek. Ahogy most haladok az úton és emlékezek, ahogy eszembe jutnak az emlékeim akkor jövök csak rá, hogy nem is volt ez olyan könnyű, hogy nem is volt ez olyan egyszerű. Az én éltemben semmi sem volt egyszerű vagy könnyű, hétköznapi vagy átlagos, ami jó volt egy bizonyos pontig. Még sem voltam és vagyok teljesen boldog…talán lehet azért mert mindig is maximalista és a végsőkig harcoló típus voltam? Talán csak akkor voltam egyszerű és hétköznapi, amikor még gyerek voltam, amikor még gyerek fejjel mit sem sejtettem arról, hogy mi miért van, hogy miért mit kell tenni, hogy milyen emberek rejtőznek ebben a világban. Akkor még minden jó volt, a gyerekkor sajátossága és szemlélete az, hogy minden egyszerű, hogy minden jó, szép és könnyű. Igen de én, aki akkor lettem, ezeket a dolgokat hamar el is felejtettem, még gyerek fejjel kerültem egy olyan közegbe és környezetbe, ami ennek csak a felszínességét, maszkját ismerte és nem a mögötte lévő érzéseket. Azok az érzések hamisak voltak, én mégis oda akartam tartozni, úgy éreztem nekem ott a helyem. Ahol viszont rá kellett jönnöm, hogy semmi sem könnyű, hogy semmi sem egyszerű, semmi sem szép és jó, és hogy semmit nem adnak ingyen. Ott nincs olyan, hogy csak mosolyogsz és tied a világ, erről szó sincs. Az elején talán még az volt, annak tűnt, de ahogy egyre mélyebben benne voltam kiderült, hogy az életnek ez az oldala semmi jót vagy szépet nem tartalmaz. Hogy miről is beszélek kérdezhetitek most magatokban…hát elmondom a médiáról, a show bizniszről, arról a közegről amiben én élek, amihez tartozom, ami az életemet képezi, ami körbe fon, ami beleivódott még a vérembe is. Arról, hogy ez a gépezet nem teljesen úgy működik, ahogy én annak idején gondoltam, ahogy leírták vagy elmesélték nekem. És hogy ki vagyok én?…régen egy egyszerű, vidéki srác voltam, akinek csak egy vágya volt, egy álma, hogy a testvérével együtt zenélhessen, semmi más….a gitározás és a zene volt az életemnek a legmeghatározóbb része, ettől lettem valaki, ebből élek, ez tett azzá aki most vagyok. Szerintem már rájöttél kivagyok! Ha még sem hát bemutatkozom Tom Kaulitz a nevem, a Tokio Hotel gitárosa vagyok!

És hogy miért akartam, hogy megtudjátok ki is vagyok én? Mert lehet ismertek, láttatok, még beszéltetek is velem, lehet tudjátok ki vagyok, de még sem. Még sem ismertek, nem tudjátok mit érzek, mit szeretnék, mik a vágyaim, mik az álmaim, mit miért teszek. Senki sem ismer…. de hogy ez ne így legyen egy kicsit mélyebbre ásunk. Nem kezdem ott, hogy megszülettem az ikremmel együtt, mert annak nem lenne értelme, azt mindenki tudja, mindenki ismeri. Kezdjük ott, hogy miért is kezdtem el gitározni, hogy mi vezetett ide, hogy miért is fogtam meg a nevelő apám imádott és féltett gitárját és miért pengettem meg először azokat a húrokat. Mert kellett, mert éreztem, mert hát van olyan az ember életében, hogy valamit az alapján csinál, mert érzi, mert a lelke mélyén tudja, hogy jó lesz, hogy tudja és szereti. Még akkor is ha sose próbálta, ha sose volt rá szüksége, hogy megtudja. Én akkor megtettem, a szívemre hallgattam és megtettem az első lépést afelé, hogy valaki legyek….és az a lépés sok kicsi aprót követett. Akkoriban tehetséget még nem éreztem, egyszerűen csak játszottam, hol meg csak pengettem, de mindig valamilyen identitásból akartam játszani, valami mindig arra késztetett, hogy a kezembe vegyem. Hol csak az érzéseket, bánatot, örömet, bármit, ami végbe ment bennem annak adjak hangot. Vagy csak hallani a hangját, ahogy a húr megpendül az én ujjaimtól. Hogy én játszom, még ha csak egy pár akkord is volt, de tudtam én játszom, belőlem van, tőlem származik. Ahogy játszottam elfelejtődött minden, perc, óra, fájdalom, bánat, öröm, a gondolatok akkor nem léteztek, ahogy most sem. Egy teljesen más dimenzióba repített, máshol voltam, nem számított akkor semmi, csak ez az egy…akkoriban nem nagyon tudtam még mi mit jelent, mit miért csinálnak az emberek, igazi gyerek voltam. Gyerek fejjel gondolkodtam és mindenben a jót, a könnyűt és a szépet láttam, azt amit igazából akartam. Akkor már tudtam, hogy világ életemben gitározni akarok, hogy hozzám tartozzon, és hogy meg mutassam a világnak én is létezem, hogy én is vagyok akkora tehetség mint azok akik már befutottak…rengeteg példakép volt a kis kori éltemben, akikért rajongtam, akik állandóan a fejemben voltak. De a nevelő apám volt az első akire úgy tekintetettem, mint példa, mint egy ikon. Hisz ő tanított meg az első lépésekre, az első szívdobbanásra, az első akkordra. Tőle származik minden és ezért hálás vagyok, leszek és voltam is mindig neki….a többi példakép hisz mindegy gyermek életében van valamilyen sztár, egy hiresség, egy ikon, akire felnézhet, akit magasztalhat és akire hasonlítani akar nálam is létezett. Nekem is volt ilyenem, én is rajongtam azokért az ikonokért. Ha nem tettem volna nem is igazán éltem volna igazi életet. Tudom, hogy ez eléggé unalmas, hogy ezekről mind tudtok, hogy már hallottátok, de ez fontos, hogy tudjátok a miérteket. Billel rengeteg emberért, zenekarért oda voltunk, de mindketten más identitást, más pályát választottunk, pedig ikrek vagyunk. Habár lélekben egy ember, testileg és emberileg viszont a lehető legkülönbözőek. Bill mindig is érzelmesebb lélek volt, míg én inkább hajszoltam azokat az álmokat, amiért ő élt. Nehezen bontakoztam ki, nehezen tudtam elhinni azokat az álmokat, amiket ő megálmodott. Lehet ezt pesszimizmusnak nevezni, de szerintem inkább racionális, vagy ne használjunk ilyen nagy szavakat? Nem tudom másképp nevén nevezni azt amit akkor éreztem. Nem akartam elhinni, hogy lehetséges az amit megálmodok valóra válik. Talán ezért is lettem olyan ember, aki nem az álmainak hanem a tetteinek hisz és él. Egyben viszont nagy hasonlítunk, hogy mind ketten képesek voltunk a végsőkig elmenni a célunkért. Ami meghozta a gyümölcsét, pedig nem mindig hittem benne. Sose volt könnyű, ami kívülről hihetetlennek tűnik, igaz? Mert ha azt mondom a legnehezebb dolog volt az életemben, az hogy elismerjenek, vajon elhinnétek? Tudom nehezen elhihető, pedig igaz. Pontosan így van. Semmit sem adtak a kezünkbe, még akkor sem mikor már leszerződtünk. Akkor tanultuk meg szerintem igazán milyen mikor tudnod kell mekkora árat fizetsz a sikerért, azért, hogy egyáltalán ember számba vegyenek ebben a világban. Nem mindig elég a szép arc, a kedves gyerek mosoly, erre korán rájöttem. Lehettem én a leghelyesebb, a legtehetségesebb ember a világon, de ha azoknak ott fent nem tetszett, nem láttak bennem tehetséget tehettem én akármit, akkor se értették volna meg mit akarok. Próbáltam nem elkeseredni, nem feladni és azt hiszem hosszú volt az út, de nem adtam fel. Nem fordultam vissza, pedig sokszor éreztem a csalódást, és sokszor eszembe jutott, hogy elég volt, nekem ez nem megy. De akkor mindig volt egy apró érzés, ami ösztökélt és biztatott, hogy igen is menni fog. És ment is....szárnyaltam, össze hasonlíthatatlan érzések kavarogtak bennem mikor először álltam színpadon életemben. Elindult egy vissza fordíthatatlan folyamat, nem volt vissza út és nem is akartam, hogy legyen. Csak előre néztem, tettem amit tennem kellett....hisz játszhattam, az öcsémmel lehettem, aki a legnagyobb támaszom volt mindig is, igen ő az erősebb és nem én. Azokkal lehettem, akik mindig is fontosak voltak nekem, érezhettem, hogy szeretnek, hogy istenítik azt amit csinálok. És ennél jobb érzés nincs is a világon, nem kellet más élet. De ahogy az évek teltek és lassan közeledtem a nagykorúsághoz úgy éreztem kezdek fáradni, hogy 18 éves koromra már kiöregedtem. Hisz megtapasztaltam mindent ami csak létezik. A jót, a rosszat, a szépet, a sikert, a gazdagságot, a mélységet és a csúcsokat. Mindenem megvolt, csak életem nem...amire pedig a leginkább szükségem lett volna. Még alig múltam 18 mikor a saját életem egy börtön volt, egy kalitka ahonnan nem léphetek ki csak ha eléggé bátor vagyok. A média, a sajtó, a világ felkarolt minket, szerettek, de ezzel együtt a mélybe is taszítottak, szinte agyon nyomtak észre sem véve mit tesznek. Nem panaszkodom, mert megtehettem mindent amire csak vágytam, és még sem. Hiányzott valami, valami ami egy átlag embernek mindig megvolt, elérhetőbb volt, de nekem millió évekre se fénylett. Az hogy Engem tiszteljenek és ne azt akit látni akarnak, aki a szemük előtt nőtt fel. Mert az nem Én voltam, nem önmagam. Senki sem ismert, ahogy most sem ismernek. Erről én tehetek, de ha valóban, igazán kiadom magam, őszintén adom magamat akkor talán már nem ülhetnék itt. Nem írhatnám le mi lett velem, akkor elnyomtak volna, le a mélybe, amibe bele is pusztulhatok. Voltak nehéz idők, és könnyebbek is. A mérleg sose állt meg egy helyen, sose lehetett azt mondani mindig jó vagy mindig rossz oldalon lettem volna...mert ez nem lenne igaz. Mindennek van jó vagy kevésbé jó oldala. Mindenkinek voltak és vannak démonai, ahogy nekem is. Küzdöttem ellenük, de nem mindig sikerült legyűrnöm őket. Lehet azért mert nem bírtam senkiben bízni, mindenkiben a rosszat láttam először. Nehezen nyíltam meg, csak is annak, aki igazán kitartott mellettem, aki bírta mellettem. Aki győzte türelemmel, hogy megnyíljak azoknak adtam esélyt...és ezekből az emberekből volt a legkevesebbek. A másik oldalon viszont jóval többen álltak. Mindig is azt hittem ők azok akik egyszer szét akarnak tépni, megakarnak fojtani, hogy egy pici darabot is, de elvigyenek magukkal belőlem. És ezt mind merő szeretetből, ami számomra fojtogató volt..és azt hiszem ez valahol sikerült is nekik. Akármilyen erősnek, bizalmatlannak mutattam magam sikerült nekik szépen, lassan, idővel teljesen szét szedniük. Ők nem akartak rosszat tudom, csak akartak valamit, ami én vagyok, amitől azt hihetik közelebb kerülnek hozzám..de sajnos nem tudták azt, hogy ezzel csak engem bántanak, csak az én életemet teszik tönkre. Néha elgondolkodtam azon mi érte meg jobban a siker, és az hogy feláldoztam az életemet egy más élet reményében, vagy azok a pillantok, amiket miattuk, értük és általuk élhettem át....komoly volt a kérdés, még komolyabb a súly is, ami végül győzött. Kevésbé tudtam volna megérteni ezt ha nem élem át a saját lelkemmel, testemmel, de átéltem és ezért tudtam válaszokat adni erre a kérdésre. Persze még most sem bánom, amit választottam, de van sok olyan pillanat, amit lehet így, ennyi idősen biztosan másképp csinálnék. Végül elfogadtam, hogy én már nem lehetek teljesen olyan mint amilyen voltam, hisz az lehetetlen lett volna. Tudom! Még is nagyon vágytam arra, hogy én, én lehessek és ne az a srác, akiben csak a pénzt, a hírt, a kedves ábrándokat látják. Mert azok akik láttak ennél tovább sose juthattak, nem látták meg bennem az igazi embert, csak egy robotot, egy automatikusan gyártott életet, aki csak játszik, aki éltük él. De értem ki élt? Értem ki tette meg azt amit szerettem volna, nekem ki válaszolta meg azokat a kérdéseket, amiket feltettem? Leginkább senki...a magány, a küzdelmek, a bizonytalanság mindig is ott volt az életemben, ekkor is látszott már. Hisz nem lehettem az aki vagyok, egy szerepet játszottam, ami tökéletes volt, de nem nekem. Én mindig is nehezebben kezelhető, bizalmatlan ember voltam, akinek kellett volna egy támasz, és ez az idők alatt rátette bélyegét a személyiségemre. De az a támasz nem volt ott soha, pedig néha igazán jó lett volna. 21 éves koromra megtanultam a bizalmatlanságomat leküzdeni, nehezen hittem el, de már bizakodóbb voltam. Persze a napok ugyan olyanok voltak, semmilyenek, magányosak és egyedüliek. Akár mennyire sok a pompa, az egyedüllét még így is elviselhetetlen volt. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen srác, mint én magányos lehet, mi? Nos én ezekkel a démonokkal küzdöttem, ezek keserítették meg a napjaimat. Pedig lehetett volna másképp is, de nem lett. Elteltek az évek, a zenekar olyan iramban fejlődött, nőtte ki magát, amit álmomba sem mertem volna remélni. A világ tárt karokkal várt minket, kinyitották az összes kaput, amit csak le lehetett küzdeni, még sem voltam teljesen egész ember. Mert nem volt ott az akivel ezeket megoszthattam volna...tudom, hogy erről én is tehetek, hisz kellett ezt a támaszt valamivel pótolni és ekkor a legjobb ötlet a hírverés volt, az hogy szereplünk, hogy eladjuk magunkat, hogy megmutatom erős ember vagyok. De rájöttem ez csak ideig-óráig jó, tovább semmi esetre sem éri meg. Erről persze soha senki nem beszélt, senki nem mondta el, hogy a tökéletes mosoly mögött, ami olyan átható volt, hogy több falat lerombolt, egy olyan ember lakozik, akinek semmilye sincs, aki üresebb mint egy műanyag pet palack...mert az voltam, lelkileg teljesen üres. Akár mennyire is voltam helyes, millió lány álma, elértem a csúcsokat sehol sem tartottam az életben. Nem ismertem azokat az érzéseket, amiket más betéve tudott, mint szeretet, szerelem, kedvesség, törődés, igaz barátok...akár mennyire is hihetetlen fogalmam sem volt róla mit is takarnak ezek a szavak. Pedig mennyire akartam tudni, mennyire vágytam rá...de senki nem adta meg ezt nekem, nagyon hosszú ideig. Végül kezdtem feladni, kezdtem elhinni, hogy az a szépséges máz ami engem takar örökre rám ragad, nem tudom levetni, és soha senki nem fog mögé látni, nem fogják felfedezni, hogy ott egy gyerek van, aki megrekedt a saját maga állította korlátokban. Mert igen, ezeket a korlátokat én állítottam, én voltam a saját ellenségem. Viccesnek hangzik, de rájöttem, hogy az amit én elhitettem a nagy közönség előtt is az a saját becsapott énem volt...most azt gondoljátok hülye vagyok, hogy megzakkantam, pedig nem. Csak segély kiáltás volt, amit nehezen hallottak meg az emberek. Nem voltak kirívó esetek, nagy dobások, racionális közlések, de mégis valahol SOS-t kiabáltam a közeg felé. Mennyire hihetetlen igaz, hogy egy srác, aki kedves, híres, gazdag, mindenben tökéletes, hibákat követhet el, hogy hibázhat? Pedig akár mennyire fontos a hírnév és a szépség elhitette mindenkivel, hogy tökéletes vagyok, de nem az voltam. Közel sem voltam én tökéletes és most sem vagyok az...csak egy átlag ember, aki ugyan úgy elronthatja, ahogy ti is, és ez furcsa igaz? Pedig hány hibát követtem el, hány olyan tettem volt, amit senki sem hinne el. És hogy ez miért fontos? Miért akarom, hogy ezt tudjátok? Mert azt hiszem becsaptam azokat, akik szerettek, akik felnéztek rám, akik miattam lettek azok akik most lehetnek. Elhitettem egy olyan álmot, egy olyan képzeletet, ami nem én voltam, ami nem a valóságot tükrözte. Most így sok évre rá mikor már mindennek vége, mikor már „normálisnak” nevezhetem magam, sok minden kiderülhet, azért persze nem fogom elárulni teljesen milyen is vagyok, de sok embernek tartozom vallomással, és azt hiszem annyit megérdemelnek, hogy tudják én nem az voltam, akinek ők láttak. Hogy sajnálom? Igen is meg nem is, sajnálom mert valaki csalódott bennem, aki hitt bennem, és azért nem mert akkor nem lehetnék az aki most vagyok, és nem érhettem volna el annyi mindent az életben mint amennyit magamnak mondhatok. Felnőttem, megtanultam, hogy a hírnév, a siker, a pénz nem minden, hogy a csodálatos élet mögött más is lapul nem csak a színes máz. Szerettem élni, szerettem habzsolni a kezembe adott lehetőségeket, sose vetettem meg semmit, de ezért nagy árat fizettem...több éven keresztül szenvedtem attól, hogy mindenki csak egy kirakatott látott bennem és nem az igazi férfit, az embert aki érez. Nem sajnálkozom! Dehogy teszem, mert már megkaphattam, kiérdemeltem azt aki mellettem van. A lehető legjobb életem volt, ami néhol igazán mély pontokra süllyedt, majd kiemelkedően magasra csapott, de nem bántam meg. Most, hogy itt ülök egy kedvesen mosolygós, fiatal újságíró előtt, aki valóban arra kíváncsi én kivagyok, sok emlék jut eszembe.

2005 volt, az az év amit sose feledek és 2016, ami a megpróbáltatások végét és az igazi élet kezdetét jelentette. A zenekar több mint 2 éve nem létezik, nincs Tokio Hotel, de én még mindig az ő gitárosa vagyok, a „szerelmemnek” élek. Kaphattam 11 évet az életből, a sorstól, ami megmutatta mi legyek, mit tegyek az életemmel...és én azt hiszem végül is jól használtam fel. Jobban mint ahogy azt remélni mertem. A siker megrészegített, elködösített, elvakított, megváltoztatott, de azt hiszem most, 29 évesen felnőtten már, készen állok arra, hogy végleg túl legyek ezeken a hibákon. Meg van mindenem, az öcsém a legjobb barátom még mindig, az életem közepe, a magán életem is olyan változásokon ment végbe, amire mindig is vágytam. Szóval remélem valamennyire rájöttök arra ki is voltam én valójában, ki is az a Tom Kaulitz, a nők bálványának igazi arca.....hogy elolvassátok és megértitek mi megy végbe egy emberben, akinek külsőleg mindene meg van és még sincs semmije...hosszú az út míg valójában megleled önmagad, míg azt tudod mondani, na most jó helyen állok...addig viszont egy harcot vívsz a sorssal. Én is ezt tettem, de nem adtam fel, küzdöttem. Soha semmi sem tökéletes, még azok se akik azoknak látszanak, de ez csak egy színdarab, sose a valóság...a valóság az amit magadban érzel. Semmi más..

De azt mondom mindenki élje azt amit elképzelt, ami akar lenni, ne várjon senkire és semmire. A saját életedet te szabod meg, te állítod fel a korlátokat és te is rombolhatod le azokat...tégy úgy ahogy tenni szeretnél és sose más véleménye alapján határozd meg a pillanatot..”