- Szia, drágám. Megjöttem! – köszöntött férjem, miközben kulcsait ledobta előszobai asztalkánkra, majd hallottam aktatáskáját landolni a földön. Besétált a konyhába, ahol épp tevékenykedtem. Meglepi vacsorát készítettem neki, és persze magamnak is.
- Szia, édes. – válaszoltam én is. Átölelt a derekamnál és apró csókokat hintett nyakam érzékeny pontjaira. Tudja, hogy ennek nem tudok ellenállni. Bár, ha jobban belegondolok, már ha csak rám néz, attól elalélok, de ezt sosem vallanám be neki. Felém nyújtott egy szál rózsaszín rózsát – megsúgom a kedvencem.
- Ezt a legszebb virágnak eme Földön. – csatolt hozzá egy csintalan mosolyt is, majd a számra is adott egy csókot.
- Ez csodálatos, köszönöm szépen. – megfordultam és átkarolva a nyakánál bújtam hozzá, minél szorosabban, hogy érezzem, velem van.
- Remélem, semmi programod az estére, mert szeretnélek elvinni téged egy mesés helyre. – elhúzódott tőlem kissé, hogy szemembe nézhessen.
- Már csak ez a pár edény van hátra, átöltözöm, és indulhatunk. – De kíváncsiságomnak köszönhetően nem állhattam meg, hogy ne kérdezzek rá, hova is készülődünk. – Ha szabad tudnom, mire készülsz? – próbáltam bevetni csábos tekintetemet, hátha megtör a nagy titkolózásban.
- Azt ennek a szép hölgynek nem szabad tudnia, csak ha majd ott leszünk. – rám kacsintott, és egy szenvedélyes csók kíséretében belemarkolt fenekembe. Mosolyogva lépett ki a konyhából, én pedig visszatértem feladatomhoz.
Fél óra és néhány tányér elmosogatása után – no meg férjecském ajándékának elrejtése a táskámba – lelépkedtem a lépcsőn, térdig érő türkiz színű estélyi ruhámban. Nyakamban lógott az esküvőnkön kapott nyaklánc, amin egy medál lógott. Benne férjem képével, és egy üres hely, melyet gyermekünknek tartok fent. Ez is egy meglepetés.
A kocsival a közeli park felé vettük az irányt, ahol első randevúnkat töltöttük. Emlékszem, kissé hűvös nyári idő volt, mégis fűtött minket a szerelem. Még a kabátját nekem adta, nehogy megfázzak. Na, persze azt már sosem kapta vissza, de nem is kellett, hisz akkor tudtuk, hogy örökké együtt maradunk. Szóval a park közepén egy szökőkút áll, benne egy pucér lánnyal, aki a fején hord egy tálat, amiből a víz csordogál. Akkor, ott, három évvel ezelőtt bedobtunk egy-egy érmét egy-egy kívánsággal a szívünkben, hogy visszatérjünk ide, méghozzá ne egyedül. Azóta minden évfordulónk alkalmával kisétálunk, kikocsikázunk ide és nosztalgiázunk.
A közelben leparkoltunk, majd odagyalogoltunk kéz a kézben. Már messziről is észrevettem, hogy valami fényes felé közeledünk, de nem foglalkoztam vele. Viszont mikor Bill felém fordult és mosolygott, tudtam, hogy ez csak a miénk. A szökőkút előtt egy asztal állt, megterítve, mellette egy pincér, aki leste minden kívánságunkat.
- Olyan csodálatos itt, szóhoz sem jutok, hogy ezt mind te szervezted. – megdicsértem, hogy így kitett magáért. Olyan aranyosan nézett, és ahogy ott ült, mint egy kisgyerek.
- Ma van az évfordulónk, és tudom, hogy szereted ezt a helyet, ahogy én is. Gondoltam idén legyen benne valami plusz, amitől még szebb lesz itt. – nézett körül, hogy ő is belenézzen az éjszakába.
- Elérted a célod. – beharapott szájjal somolyogtam rá.
Az est további részében felemlegettük a szép időket és a nem teljesen harmonikus időszakokat a kapcsolatunkban. Sokat nevettünk, miközben jól szórakoztunk. A vacsora végeztével még andalogtunk a parkban, az éj leple alatt. Találkoztunk más szerelmes párral is, és nem éppen józan állapotban lévő fiatalokkal is. De ennek ellenére minden tökéletesen alakult. Ideje, hogy most én adjam át az ajándékomat.
- Én is készültem számodra valamivel. – állítottam meg. Arcom felvette komoly oldalát, mert fontos elhatározás áll a meglepetés mögött.
- Ne csigázz. – Bill próbálta elviccelni, de nem tudott megtörni hófehéren csillogó fogsora sem. Kivettem a táskámból a zöld dobozkát, és átnyújtottam neki. Egy izgatott gyermekhez hasonlóan állt neki a csomag felbontásához. Levette a tetőt és megfagyott. Tudtam, hogy ezzel ezt fogom elérni, de nem hagyhattam, hogy elrontsa az életét. – Egy mikrofon?
- Azt szeretném, ha folytatnád az éneklést. Azt csinálhatnád, amit szeretsz. Ez az új élet, új állás nem te vagy. – kezdtem a magyarázkodást, hisz szüksége van a győzködésre, a bíztatásra. – A fiúk is benne lennének, újra összeállhatnátok, mint egy csapat. Bill nézd! – megfogtam a kezét, hogy érezze, vele vagyok és bárhogy is dönt, mellette állok és támogatom. – Tudom, most is fontos munkát végzel, de ők hajcsárok, hiénák. A bandában viszont ti voltatok, turnéztatok, embereket ismertetek meg. Megsüketültetek a rajongók sikongatásától, de megérte. Imádtak benneteket, sőt még most is biztos odavannak az együttesért. Legalábbis, ha most nem mondasz semmit, gondold át!
- A fiúknak is van állásuk, és nem hiszem, hogy az én ide-odaugrálásom miatt feladják a biztos pontot. Családjuk van, akiket el kell tartaniuk. – Láttam rajta, hogy elgondolkodik, ami már jó jelnek számított nála.
- Beszélj velük és meglátjuk, mit mondanak a dologra.
- Rendben, köszönöm szépen! – átölelt és szavak nélkül is éreztem, hogy szeret. – Szeretlek, Adrienn Kaulitz!
- Ezt mindig jó hallani.
- Tudom, hogy nem mondom gyakran, de attól még úgy érzem. Nem szeretném, hogy elvesszen ennek a szónak a varázsa. Hisz mindig csodálatos érzés, mikor kimondhatom.
- Egyet értek, Bill Kaulitz! Én is szeretlek!!
Forró csókban forrtunk össze, majd hazaautóztunk. Az ajándékomat, az ötletemet Bill meghányta-vetette. A srácokkal is beszélt; mindenki örült az ajánlatnak, és nem is haragudtak rá, amitől Bill rettegett.
Egy hónap múlva a Tokio Hotel újra összeállt, és vad zenélésbe kezdtek. Az Alienek újra őrjöngtek, készültek a koncertekre; videókkal, levelekkel bombázták az ikreket és a két G-t is.
Bill meg én? Sosem volt ennél boldogabb, kiegyensúlyozottabb a kapcsolatunk, a házasságunk! |
AJÁNLOM AZ OLDALT
