-Sajnálom kisasszony...elvesztettük!

-Mi? Az..az nem lehet...-rogytam le a váró földjére.

-Ha bármiben segíthetünk csak...

-Nincs már senkim...-néztem magam elé.

-Vigyék a műtőbe, azonnali vérátömlesztésre van szüksége! -hoztak be egy hordágyat előttem.

-Nem, az nem lehet! -néztem utánuk- Mi baja van? -kérdeztem az egyik orvost.

-Karambol! Vérátömlesztésre lenne szüksége!

-És mi a gond? Csináljanak már valamit!

-A testvére és a családja úton van, de mire ideérnek késő lehet!...0-ás vér Kell és az nagyon ritka...

-Én adok neki!

-Veszélybe kerülhet a saját élete! Ismeri őt?

-Fogjuk rá! De már nincs mit vesztenem...
Véradás után olyan...könnyű lettem...fényt láttam, majd sötétséget.
Élet és halál...ki dönti el kinek mennyi ideje van és vajon milyen jogon? Honnan tudhatjuk mennyi időnk van még? Az élet nem fair, mindenkinek ugyanannyi járna...
Hol vagyok? Nem látok semmit sem! Csak sötétség mindenütt.
Aztán éles fényt láttam és...megláttam Őt is.

-Te? -jött felém.

-Mi történik? -néztem körbe rémülten- Hol vagyunk?

-Kómában... -felelte.

-Az...az orvos azt mondta baleseted volt! Vér kellett sürgősen...-emlékeztem vissza.

-Te adtál...

-Igen...

-Miért? -lépett közelebb.

-Te nem halhatsz meg...nekem már nincs mit vesztenem...De neked...Nem halhatsz meg! Még ha én meg is halok, neked élned kell!

-Nem teheted ezt! -ölelt magához -Nem kockáztathatod miattam az életed!

-De igen! Az enyém!...Neked adom! -néztem fel rá könnyes szemekkel.

-Miért...

-Mert szeretlek! Én csak...a szomszéd lány vagyok Tom...aki beleszeretett egy srácba! Akit nem veszíthet el! Még ha a fiú nem is tudja, hogy létezek...

-De tudom...és annyiszor próbáltam már elmondani... -jelent meg neki is pár könnycsepp a szeme sarkában.

-Már nem számít! Neked családod van! Szükségük van rád! Menj!

-Nem! -ölelt mégjobban, de ő is tudta, hogy mennie kell. Kezdett halványodni. Tehát ébredezik...

-Mi ez?...

-Ébredezel! -mosolyogtam rá.

-És te miért nem...na nem, én nem megyek nélküled sehová! -fogta meg az arcom.

-Szeretlek! -hunytam le a szemem és vártam, hogy megcsókoljon...de már nem tette meg.

-Sír...-hallottam egy tompa női hangot.

-Tom! -Billt is meghallottam- Felébredt!
A fiú akit szeretek...felébredt. Nincs semmi baja...akkor már mindegy mi lesz velem.

Nem tudom mennyi idő telhetett el a balesete óta, de felépült. Éreztem, hogy bejár hozzám, de nem akartam felébredni. Abba az álomba kapaszkodtam, amikor Tommal voltam. Ott nem veszíthetem el. Boldog voltam...

-Kérlek! -hallottam meg Tom rekedtes hangját egyszercsak- Ébredj fel! Nem akarlak elveszíteni! Szükségem van rád! Ne tedd ezt velem, könyörgök! Gyere vissza hozzám!
Meleget éreztem a számon. Tom megcsókolt? Megcsókolt...

-Megszorította a kezem Bill! Sír! Hívj egy orvost!

-Tom? -kérdeztem halkan.

-Én vagyok! Úgy aggódtam! -láttam meg csillogó szemeit.

-Egymás angyalai vagyunk...-simogattam meg az arcát erőtlenül.

-Szeretlek! -folyt le a könny a szeméből.

-Én is! Örökké... -hunytam le a szemem és végre megszűnt az az őrült fájdalom is. Megszűnt a fény, megszűnt a sötétség, megszűnt minden...

/Agnusdei/