Nézem a hóesést és nem találok szavakat. Talán egy mégis akad!...Gyönyörű! Apró fehér pontok hullanak alá az égből, egymással versengve, ki ér a földre hamarabb. Bent jó meleg van, egy forró csokit szorongatok. Jó néha megállni egy percre és odafigyelni a világ szépségeire. Ilyenkor a lelkem is megnyugszik valamelyest. Aztán az utcán egymás után jelennek meg az autók, egymás után pöfékelve rontják el ezt a gyönyörű látványt. Ebből a hófödte tájból már csak egy latyakos város lesz és a korábbi érintetlen szépség eltűnik. Legszívesebben kimennék és élvezném a hóesést amíg lehet.
-Mi a baj? -ölelt át hátulról két védelmező kar.
-Semmi! Csak elgondolkodtam valamin! -dőltem szerelmem mellkasához.
-Van kedved egy hógolyócsatához? Vagy építhetnénk hóembert is!
-Nem is tudom! Nem vagyunk már öregek az ilyesmikhez? -néztem fel gyönyörű csillogó szemeibe.
-Ugyan, tudom, hogy imádod a havat! Gyere! Jó lesz! -szaladt el sapkáért, kesztyűért és sálért.
-Bill! -szóltam utána.
-Igen?
-Szeretlek!
-Én is szeretlek kicsim! -ölelt át- De úgyis én fogok győzni!
-Csak szeretnéd! -nyújtottam ki rá a nyelvem.
Miután jól felöltöztünk kimentünk és elkezdődött a hógolyócsata.
-Anyu, apu! -szaladt be a kapun kisfiunk pár óra múlva és egyenesen apja karjaiban kötött ki.
-Szia! -ölelte meg Bill és nekem ez volt a legszebb látvány a világon! A hóesés a nyomába sem érhetett ennek. A szerelmem és szerelmünk gyümölcse ott fekszik a hóban és jól elszórakozgatnak. Nem is kívánhatnék többet az élettől.
-A tanító néni ma megdicsért! A betűket tanultuk és én mindet tudtam! -húzta ki magát büszkén kisfiam.
-Büszke vagyok rád! -adtam egy puszit hideg homlokára.
-Gyere, kapsz forró csokit! -állt fel Bill és bementünk a házba.
-Menj Bill, moss kezet! -gugoltam le a kicsihez- Mi addig megterítünk az ebédhez.
-Oké mami! -szaladt a fürdőszobába.
-Olyan hiperaktív mint az apja! -mosolyodtam el.
-Szeretlek! -csókolt meg Bill.
-Én is! Ennél boldogabb már nem is lehetnék! Illetve... -néztem le a hasamra.
-Mi? Ez...ez azt jelenti, hogy... -gugolt le és elkezdte puszilgatni a hasam.
-Igen! -könnybelábad szemekkel néztem milyen boldog.
-De jó, kistesóm lesz! -szaladt be a kis Bill is és átölelte a hasam- Ugye mami? Kistesóm lesz, ugye?
-Igen kincsem! -vettem fel a karomba és Bill is felállt.
-Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szeretlek! -csókolt meg Bill.
-De nálam jobban nem! -szólt közbe kisfiunk.
-Szeretlek titeket Billek! -nevettem el magam.
A hó ismét esni kezdett, csak úgy szitált. Pár perc múlva ismét befedett mindent, a az élet tökéletesebb már nem is lehetett volna...
/Agnusdei/ |