I.Emlékezés-felejtés;
Az utcán szakadt az eső, mintha az angyalok is sírnának velem. Az ablakból néztem a kihalt utcát. Az idő miatt elég csendes és magányos volt most. Elővettem egy újabb zsebkendőt és megtöröltem könnyáztatta szemem. Egy régi emlék futott át a gondolataimon. Egy fiú arca, akit valószínűleg soha többé nem láthatok már. Egy rajzverseny, amely megváltoztatta életem. A téma a "Sztárok" voltak és aki nyert, az találkozhatott azzal, akit lerajzolt. A barátnőm bíztatott, hogy jelentkezzek... és én megtettem. Megnyertem és izgatottan csomagoltam, hogy egy hetet Vele tölthessek. Nem voltam a rajongója, nem tartoztam a fanok közé, mégis úgy éreztem, hogy amikor rajzolom, vagy csak rá gondolok, elönt valami megmagyarázhatatlan melegség. Nem tudtam róla semmit, csak hogy van egy bandája az ikertestvérével és két barátjával.
Egy másik emlék... az első találkozás. Amikor megpillantottam gyönyörű barna szemeit, belülről valami bizsergést éreztem.

-Szia! -mondtam zavartan.

-Te vagy Ági? -mért végig egy kaján vigyor keretében és előrébb lépett.

-Igen.

-Nem német vagy, ugye?

-Nem. Magyar vagyok.

-Ó egy magyar rajongó! -szólt hátra a többieknek.

-Nem vagyok fan...
Ennek mintha örült volna, agy kis megkönnyebbülést véltem felfedezni gyönyörű hangjában és csillogó szemeiben. Azon a héten megismertem őket közelebbről. Barátok lettünk. Jól elvoltunk, leginkább Hozzá kerültem a legközelebb. Áltattam magam, hogy ez csak barátság, de legbelül elkezdtem ,élyebb érzelmeket táplálni Iránta. Beleszerettem. Menthetetlenül. Csak a testvére tudott róla, mert ő átlátott rajtam, úgyhogy muszály volt bevallanom. Azt tanácsolta, hogy valjak színt, de végül nem tettem meg. Nem mertem. Féltem. Féltem a reakciójától mit mondana, mit tenne. Nem úgy ismertem meg, mint a komoly kapcsolatok hívét. Az utolsó napon megkértem Billt, őrizze meg titkomat. Fájó szívvel búcsúztam el tőlük, főleg Tőle. Szorosan megöleltem, amit egyből viszonzott is.

-Hiányozni fogsz! -súgtam a fülébe alig hallhatóan.

-Te is! -szorított mégjobban magához. Szívem szerint örökre ott maradtam volna és mindent bevallottam volna Neki. De ez az egész reménytelen. Két külön országban élünk, nekem még van egy év hátra a középsuliban. Arra kértem őket felejtsenek el, bár tudtam, hogy ez fordítva nem fog menni. Összetört szívvel mentem haza Magyarországra. Bezárkózott lettem, nehezen nyíltam meg az embereknek. Tudtam, csak egyvalami segíthet: a felejtés...
Kitöröltem a telefonszámukat a telefonomból. Felvittem a Tomról készült rajzaimat a padlásra, eltüntettem mindent.

II.Ismerősök;
Az utolsó évem a suliban elég kemény volt, de nem hagytam, hogy bármi elvonja a figyelmem. Csak titokban gondoltam Rá. A barátnőmnek megigértem, hogy túl teszem magam Rajta, de ez az igéret megdőlni látszott. Mindketten sikeresen érettségiztünk le. Németországban mentünk egyetemre ösztöndíj segítségével. Egy házat vettünk egy kisvárosban, Loitsche-ben egy kis fehér családi házzal szemben. Miközben újabb zsepit használok el, azt a házat nézem. Nem tudom miért, de van valami furcsa érzésem vele kapcsolatban és ez nem hagy nyugodni. Nem érdekelt az eső, átmentem és becsöngettem. Egy szőke hajú nő mosolyával találtam szembe magam.

-Jó napot! Nem akarok zavarni, csak eszembe jutott, hogy már egy hete lakunk itt és még be sem mutatkoztam. -mondtam.

-Simone vagyok és nyugodtan tegezhetsz!

-Köszönöm. Én Ági vagyok.

-Gyere be, látom elkél most a társaság! -célzott a kisírt szemeimre, amelyekről már el is felejtkeztem. -Pont itt vannak most a fiaim is, ők majd feldobnak!
Bevezetett a konyhába, ahol ismerősökre bukkantam. Az asztalnál ott ült Bill, Gustav, Georg...és Ő!

-Szia!... -köszöntek döbbenten. Tom szerencsére háttal ült és mielött, megfordulhatott volna, gyorsan kirohantam onnan.

-Ági! -kapott el a kapuban Bill.

-Mi az? -fordultam felé.

-Mit keresel itt?

-A szomszédba költöztem. Ti mit kerestek itt? Azt hittem Magdeburgban laktok.

-Igen, ott is csak meglátogattuk anyuékat.

-Mond, hogy Tom nem vett észre! -néztem fel rá könnybelábadt szemekkel.

-El kell mondanod neki! Tudnia kell!

-Miért? Egy éve nem találkoztunk és...

-Mert Tom is belédszeretett!

-Mi?

-Igen! És pokol volt neki ez az egy év! Meg kell tudnia.

-Nem, nem kell és kérlek te se mond el neki! ÉS azt se, hogy itt vagyok!

-Nem mondom el, hogy szereted, de meg fogja tudni, hogy itt vagy. Tudod... most csalódtam benned.

-Nem te vagy az egyetlen... -mondtam, majd hazamentem.

-Mondjátok már el, hogy ki volt itt! -hallotta Bill bátyja hangját, amikot beért.

-Ági. -válaszolt egyszerűen.

-Ági? Milyen Ági?

-Akibe belezúgtál.

-Ági? Hogy hogy? Miért ment el? Hova ment?

-A szomszéd házba, ugyanis ott lakik. És hogy miért ment el, azt tőle kérdezd meg.

-Megyek! -pattant fel a székéről Tom. Fél perc sem telt el, hallottam, hogy csöngetnek.

-Szia! Miben segíthetek? -nyitott ajtót barátnőm.

-Ágival szeretnék beszélni.

-Aham, na szia.

-Várj már! Beszélnem kell vele... kérlek, nagyon fontos!

-Mond el nekem és majd én átadom neki.

-Kérlek...

-Mond mit akarsz!

-Hát jó... szeretem! Nagyon! Érted? Muszály beszélnem vele. Nem tudom miért bújkál előlem, hogy mit tettem. Hiányzik! Egy éve nem láttam és egyszerűen beleőrülök a hiányába.

-Menj fel a lépcsőn, balra a második.

-Köszi...

-Gyere! -kiabáltam ki a szobámból, mert valaki bekopogott. Gyorsan megtöröltem a szemem.

-Szia!

-Tom! -kaptam a szivemhez.

-Szóval tényleg itt vagy. Miért nem hívtál fel, hogy ide költöztél? Azt hittem többet jelent neked a barátságunk.

-A barátságunk...

-Most mi az? Utálsz, vagy mi?

-Dehogyis épp ellenkezőleg.

-Ezt hogy érted?

-Sehogy... feletsd el.

-Ági. -húzott magához gyengéden.

-Engedj el.

-Elmenjek?

-Igen.

-Oké... -engedett el csalódottan. -Ha tényleg ezt akarod.

-Ezt. -néztem le a földre. Nem volt bátorságom a szemébe nézni.

III.Kezdet;
Hagytam elmenni. Azt hittem, hogy így jobb lesz, de már mikor kilépett megbántam az egészet. Barátnőm bejött pár perc múlva és elmondta, hogy szerinte Tom Tényleg szeret, és hiba volt elküldenem.Felvilágosítottam, hogy ezt én is tudom, utána átmentem Tomékhoz. Bill alig akart felengedni hozzá, de sikerült meggyőznöm.

-Bejöhetek? -kérdeztem félve Tom ajtójában.

-Gyere! -mondta.

-Ne haragudj, hogy elküldtelek! Igenis sokat jelent a barátságunk...!

-De?

-De... részemről te... többet jelentessz egy barátnál! -huh kimondtam.

-Ezt hogy érted?

-Úgy ahogy mondtam... én... szeretlek.

-Ezért bújkáltál előlem? -lépett lassan közelebb.

-Én nem bújkáltam.

-Persze! -húzott magához gyengéden és most hagytam is.

-De én... -megcsókolt mielőtt végigmondhattam volna.

-Szeretlek! -mondta a csók végén.

-Én is szeretlek!
Örültem. Boldog voltam azzal, akit igazán szeretek. Ez nem a vége valaminek. Ez inkább a kezdet. Aznap elkezdődött az igazi életem a fiúval, akit mindennél jobban szeretek...

/Agnusdei/