Emlékszem gyönyörűen csillogó szemeidre, kedvesen mosolygó szádra, nyugtató rekedtes hangodra, mikor felébredtél. Félek. Félek elfelejtem milyen voltál, milyen szenvedéllyel csókoltál. Bőrös selymessége elhalványul, s végül minden eltűnik a semmiségben. Nem akarom. Nem akarlak elfelejteni, nem akarlak kitörölni emlékezetemből soha. Csak veled lenni egész nap. De nem lehet, már nem. Odakint fagyosan süvít a szél, s egyedül csak én hallom, hogy rólad mesél. Minden percben hiányzol és úgy érzem nélküled nem vagyok egész. Mióta megláttalak elraboltad szívem egy darabját, s minden porcikám visszavár. Álmos vagyok, de nem akarok aludni, csak örökkön örökké téged várni.
Reménykedem, hátha erre hoz majd az egyik fuvallat, vagy bontsd ki angyali szárnyad, s jöjj le hozzám. Mert angyal vagy, az én angyalom a menyországból. Mikor jössz már, miért késel, miért nem jössz? Forró sós könnyek égetik arcom, de nem adom fel, míg két karom újra téged nem ölel. Átjár a félelem mi van ha már túl késő? Mi van, ha sohatöbbé nem látlak, s nem érinthetlek téged? Érzem, abba belehalna a lelkem. Gyere már, mire vársz, mi tart vissza? Hagyod,hogy szívem meghasadjon száz darabra? Odakint már sötét van, hát szökj el hozzám titokban. S ha nem menne, csak szólj, én sietek hozzád, esküszöm a szerelemre. Bármit megtennék csak hadd lássalak újra, a mosolygó ajkad, mely mindig édesen becézett, bőröd, mely gyengéden érintett, pillantásod, mely magával ragadott egy perc alatt.
"Tartsd távol magad tőle!" -visszhangzottak fejemben e tiltó szavak. Nem ismeri senki sem igazi énem, csak neked mutattam meg, bizonyítva ezzel szerelmem, de minket nem értenek meg így sem. Csak tudnám miért nem, hisz gyönyörű dolog a szerelem. Apró pattogásra kapom fel fejem, s tekintetem az ablak irányába téved. Szaladok oda, csak add hogy ő legyen. Kinyitom, s szívem verése vagy százszor gyorsabb lesz. Szemem ragyog, ahogy a tiédbe néz, örömkönnyek váltják fel a szomorúakat, s boldogan a föld felé hullanak. Hát eljöttél, gyerünk, szökjünk meg gyorsan. Kinek kell a szerelem és boldogság nélküli élet, mert nekem nem.
Villámgyorsan ott termek melletted, ajkunk találkozik végre, s egybe forr.

-Gyere! -fogtad meg kezem és én örömmel tartottam veled.

-Milyen szép! -néztem le egy rég nem használt raktár tetejéről. A város fényét láttuk, mely mindent bevilágított. Autók hangja visszhangzott az utcákon, mindenhol boldog emberek, csak nekünk hozta ezt a sorsot a végzet.

-Minden rendbe jön! -öleltél át bíztatóan.

-Tudom! -néztem fel csillogó mogyoróbarna szemeidbe. -Szeretlek! -mondtam, s forró csókot leheltem ajkaidra.

-Itt az idő! -súgtad fülembe. Felálltunk az épület peremére, s onnan csodáltuk a holdat, imádkoztunk, hátha megváltást hozhat a holnap.

-Szeretlek! -fordultál felém és megfogtad két kezem.

-Én is! Mindennél jobban!

-Ne sírj! -törölted le könnyeimet. -Minden jobb lesz!

-Mehet? -fordultunk újra a város felé.

-Mehet!

-Szeretlek! -mondtuk ki egyszerre, s e hangot már csak a szellő vihette, testünkkel és lelkünkkel együtt...

/Agnusdei/