 Sosem gondoltam volna;
Andreasra néztem, Tomra nem mertem… villámgyorsan folytak le a könnycseppek az arcomon és már rég feladtam, hogy ez csak egy álom legyen.
-Nem igaz… -szólalt meg fél óra múlva Tom… vagy az csak fél perc volt és én éreztem többnek?
-Nem? –nézett rám Andreas.
Még mindig nem tudtam mozdulni, képtelen voltam rá.
-Anne, ez nem igaz, ugye? –fordított maga felé Tom- Mondd, hogy csak hazudik!
-Nem lehet…
-Tessék? –emelte fel az állam.
Ránéztem és összeszorult a szívem, amikor megláttam, hogy néz rám. Értetlenség, döbbenet, harag, majd gyűlölet szikrája csillogott a szemében. Tudtam, elvesztettem.
-Nem ismerlek… -lépett hátrább tőlem, mintha fertőző betegségem lenne, de még a nyakláncot letépte a nyakamból.
-…Szeretlek…
-Nem! –ráztam meg a fejét- Látni… látni sem bírlak Anne…
-És szeretni is foglak! –hagytam el a házat és siettem le a megrendelt taximhoz.
-Jó estét, hová lesz a fuvar? –kérdezte a sofőr, amikor segített betenni a csomagjaimat.
-Ő… n-nem tudom, én… én csak… el innen és…
-Nyugodjon meg! –nézett hátra aggodalmasan és egy zsebkendőt nyújtott át.
-Köszönöm… Kérem… -szedtem össze magam- Vigyen a legmesszebbi szállodába ebben a városban! –töröltem le a könnyeimet.
-Látod, mondtam neked a kávézóban, hogy nem akarod meggyűlölni őt és… -kezdett kárörvendeni Andreas távozásom után, de Tom félbe szakította az öklével, minek következtében ő a földre rogyott.
A szállodához érve kiszálltam, fizettem és a csomagjaimmal együtt bementem és bejelentkeztem.
A szobámba érve csak ledőltem az ágyra és bámultam a plafont, nem tudtam aludni.
Levettem az ujjamról Andreas gyűrűjét és kidobtam a nyitott ablakon, azután a nyakamra tettem a kezem, ahol nemrég még Tom ezüst lánca lógott, rajta az igaz jegygyűrűmmel… Ami már nem az enyém, nem érdemeltem meg.
El akartam magyarázni Tomnak, mit miért tettem, de tudtam, ha újra találkoznék vele, megint leblokkolnék. Egy ötlettől vezérelve felpattantam az ágyról, a fiókból elővettem egy lapot, meg egy tollat és írni kezdtem. Hogy mit? Mindent. Magyarázatot, könyörgést a megértésért és ilyeneket. Mindent, ami bennem volt, főleg az érzéseket.
Amikor ezzel kész lettem, éjfél körül járt az idő. Beletettem egy borítékba, ráírtam egy címet és egy nevet és az asztalon hagytam. Most mit tegyek, küldjem el? ÉS ha egyből csak széttépné? Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben pár napig, mire elszántam magam a cselekvésre…
-Kérem, ezt adja fel nekem! –adtam a recepciós kezébe a levelet, majd visszamentem a szobámba. Leültem az ágyra egy pohár pezsgővel a kezemben és csak néztem magam elé.
-Boldog szülinapot Anne… -emeltem fel a poharat és belekortyoltam, de vissza is köptem… már másra is kell gondolnom…
Hirtelen ötlettől vezérelve, felhívtam Billt, tudni akartam mi van Tommal… mit érez.
-Szia! –szóltam bele, amikor felvette.
-Anne? Hogy tehetted ezt, sosem gondoltam volna, hogy…
-Te is gyűlölsz?
-…Nem… nem gyűlöllek! Csak nem értem, hogy tehetted ezt, amikor tudtad mennyire akarta és hogy titkolhattad ezt eddig…
-Terhes vagyok… -mondtam ki hirtelen.
-Mi? –döbbent le.
-Terhes vagyok…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
