-Finom volt, köszönöm! Köszönjük... -simogattam meg a hasam.
 

-Öhm.. esetleg... vagyis... ö... -harapott bele az alsó ajkába zavartan.
 

-Mi az?
 

-Öhm... -nézett a hasamra, sejtettem mit akar, úgyhogy megfogtam a kezét és odaraktam.
 

-Na?
 

-Váó... -vigyorodott el. -Rúgott! -kerekedtek ki a szemei.
 

-Nem mondod! -mosolyogtam rá. -Áú...
 

-Sajnálom...
 

-Mit?
 

-Hogy neked kell viselned a nagyobb terhet!
 

-Vannak benne azért jó dolgok is...
 

-Szia kisöreg! ... Fiú vagy ugye? -beszélt a hasamhoz.
 

-Öhm...
 

-Ne, ne válaszolj! Úgyis az, tudom! -mosolygott rám.
 

-Honnan?
 

-Megérzés!
 

-Vagy úgy... és a párnát miért hoztad?
 

-Aludni!
 

-Köszi, de van elég párnám!
 

-Akkor jó, mert nem is neked hoztam! -bújt be a takaróm alá.
 

-Te meg...
 

-Jó éjt! És neked is kicsi Tom! -simogatta meg a hasam.
 

-Kicsi Tom?
 

-Majd még nézünk neki nevet!
 

-Ühüm... -telt meg a szemem könnyekkel.
 

-Mi a baj? -ült fel Tom.
 

-Semmi... -szipogtam. -Csak... ez így olyan szép... tökéletes! De ha belegondolok, hogy elveszhet minden!
 

-Erre ne is gondolj! -ölelt magához.
 

-De nem tudok másra gondolni... hisz akármit elkaphatok egy hónap alatt és akkor...
 

-Elég Emma, nem lesz semmi baj!
 

-Én csak... úgy félek! Ha a kicsinek baja esik....
 

-Nem fog! És neked sem!
 

-Sze... Köszönöm!
 

-De mit?
 

-Ha te nem lennél, már rég depressziós lennék!
 

-Dehogy...
 

-De igen...
 

-Próbálj másra gondolni, rendben?
 

-Például, hogy hiányzik a hasonalvás? -mosolyodtam el.
 

-Öh... például! És most aludj, mert nem minden nap van ilyen plüssmacid! -húzta ki magát.
 

-Ugye most nem magadra gondolsz?
 

-Ne rontsd le az önbeszülésem! -feküdt vissza.
 

-Oh, bocsáss meg! Én kérek elnézést!
 

-Elnézve.. féltéve, hogy most azonnal bebújsz mellém!
 

-De nehéz vagyok és vagy...
 

-Gyere! -emelte fel a takarót és pedig bebújtam mellé, fejemet a hasára döntöttem.