-Apropó 24 éves... -mondtam útközben. -Te 26 leszel egy hét múlva...
 

-Igen!... És?
 

-Hát őő... m-mit kérsz szülinapodra, -kérdeztem, mire elmosolyodott.
 

-Hm... az egyik úton van, a másik pedig még várat megára! -nézett rám egy pillanatra, majd ismét az utat figyelte.
 

-Ezt nem egészen értem!
 

-Sebaj! ... Majd megérted... ha eljött az ideje!
 

-Itt állj meg! -szóltam neki, mikor megláttam anyuék házát.
 

-Nem lesz baj! -fogta meg a kezem bíztatóan.
 

-Aranyos vagy, de úgyis tudom mi lesz a vége. -szálltam ki a kocsiból. Mély levegő, bátorság. Az ajtóhoz léptem, és becsöngettem. Közeledő lépteket hallottam bentről, majd nyílt az ajtó.
 

-Anya... szia! -köszöntem neki.
 

-Ő ki? -mutatott a hátam mögé, ahol Tom állt.
 

-Nos... Terhes vagyok... és ő az apja! Anyu, Tom Kaulitz! Tom, ő az anyám!
 

-Jó napot! -nyújtott neki kezet Tom.
 

-Szia! -jelent meg apa is.
 

-Szia!
 

-Jó napot! -köszönt neki Tom. -Tom Kaulitz!
 

-Apa! Én... terhes vagyok! Azért jöttem, hogy ezt elmondjam!
 

-Oké! ... Ennyi? -anya.
 

-Igen, de...
 

-Ne haragudj, de készülődnünk kell, elutazunk a nyaralóba egy hétre!
 

-Öhm...
 

-Sziasztok! -csukták be az ajtót.
 

-De... Sziasztok... -köszöntem el én is, majd visszamentem a kocsiba.
 

-Nem túloztál! -jött utánam Tom.
 

-Mondtam! -próbáltam nyugtatni magam, nem akartam Tom előtt sírni.
 

-Rendben vagy? -ölelt át.
 

-Igen, csak menjünk innen kérlek!
 

-Oké! -fél perc múlva már mindketten kocsiban ültünk és elhagytuk az utcát.
 

-Tudtam hogy ez lesz, mégis odamentem! Én hülye!
 

-Nem a te hibád! ... Jól vagy? -kérdezte, mire én csak bólintottam, és megindultak arcomon az első könnyek.
 

-Najó! -lassított le, majd megfordult a kocsival.
 

-Mit csinálsz?
 

-Beszélek velük!
 

-Ne Tom! Úgysem ér semmit!
 

-Mindjárt jövök! -parkolt le a házuk előtt, majd kiszállt. Becsöngetett én meg csak néztem az ablakból.
 

-Mondják mi bajuk van? Az hogy Emma modell? Kit érdekel? 7 éve nem állnak szóba a lányukkal, és már ne is haragudjanak mag, de ez hülyeség! Az öcsém is modell és én is útáltam hogy az, de eszembe sem jutott, hogy esetleg ne álljak szóba vele, vagy kitagadjam! De elfogadtam hogy ő ezt szereti és jó neki. Mert szeretem! Maguk miért nem képesek elfogadni? Ez önzőség, de tudják mit? Én ott leszek mellette minden percben és segítek neki, vagy magukkal, vagy maguk nélkül! Mert szeretem a lányukat! És igazi csoda hogy terhes! Viszlát!
 

-Köszönöm, hogy megpróbáltad! -mondtam amikor visszaért.
 

-Gyere, elmegyünk innen!
 

-Tom... -néztem rá könnyes ezemekkel.
 

-Gyere ide! -húzott magához, és átölelt. -Senki sem bánthat ígérem!